Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

küldöm neked valamennyi olasz Petőfi-fordítást, s te majd összeveted őket az eredetivel és komolyan megítélheted őket (az enyémeket is). Ami a fordítások stílusbéli eleganciáját és az olasz versformát illeti, majd külön is kitérek ezekre. Egyszóval remek munkát végzünk mi ketten!

Édes barátnőm, hogyan köszönjem meg neked, hogy elküldted nekem a te saját, csodás kis Naplófüzeteted? És hogyan fejezhetném ki egyben rosszallásomat is amiatt, hogy egyetlen szót sem írtál bele? Tizenöt évig készültél írni bele, és aztán mi lett? Üresen hagytad. Hány édes gondolat ment így veszendőbe, lelked hány rezdülése maradt megörökítetlen! Gondold csak el, ha az elmúlt évszázadok során a könyvekről csak gondolkoztak volna, és nem írták volna meg őket, és valami képtelen csoda folytán egyszerre mégis napvilágra kerültek volna, mi minden, hány fenséges gondolat gazdagítaná hirtelen az emberiség szellemi örökségét! Mit írjak én ebbe a naplóba? Mindennapi feljegyzéseket vezetni nekem már késő! Meg aztán ha te nem írtál bele semmit, mert úgy gondoltad tizenöt évesen, hogy csak nagyon szomorú dolgokat tudnál beleírni, akkor hát milyen fájdalomtömeg volna az én visszamlékezésem! Nagyon vigyázok majd erre a drága ajándékra, itt tartom a kezem ügyében, az íróasztalon, és olykor-olykor beleírok, ígérem. O, bárcsak a te boldogságod hírét, örömteli napjaid történetét rögzíthetném ebben a füzetben! S aztán, igen, megígérem, hogy a napló visszakerül hozzád. És ha majdan elolvasod eme szenvedésem történetét, remélem, hullatsz fölötte néhány könnyet, ez az egyetlen elismerés, melyet életében, halálában boldogtalan barátod vár tőled. [...]

Nyújtsd hát drága kezed, hadd borítsam forró csókjaimmal. Isten veled! Bár az írást abbahagyom mára, de gondolataim veled maradnak, drágám, ki számomra az egész világ vagy. Mindörökké tiéd:

Beppód.

N". 370

’909. augusztus 3, kedd, délután 4 óra.

Kedves jó Margitom!82

Olyan borzasztó meleg szakadt ránk ma, hogy nem vagyok képes sokáig az íróasztalnál ülni. Különben nem vagyok rosszul, bár úgy szenvedek, hogy ennél nagyobb gyötrelmet Dante sem tudott elképzelni a Pokolban sínylődök számára: deréktól fölfelé izzadok, a lábaim viszont oly hidegek, mint a márvány. És erre nincs gyógyír! Éldegélek hát, jobb is, ha nem ejtek több szót az

82 Magyarul az eredetiben (a ford.).

198