Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
veleidre, melyek elfeledtetik velem tengernyi fájdalmamat, s melyek rajongó örömmel töltenek el, s csak azt kívánom, légy ezerszer áldott ezért. Mert hát, látod, ebben a hónapban minden nap írtál nekem, sőt olykor egy nap többször is (el sem tudod képzelni, micsoda örömet szereztél vele, s milyen hálás vagyok neked ezért), de szinte mindig pár soros levelezőlapot csupán, amelyet akár útközben is megírhattál. Másra vágyom most már, ha nem is mindjárt, azonnal, de ha elrendeződtél otthonodban, kedves szobácskádban, levelet várok tőled. [...] Tudod, ki írt a minap? Az a bizonyos Hendel Ödön, akiről, azt hiszem, régebben szóltam már neked egy cikkel kapcsolatban, amelyet az én János Híéz-fordításomról közölt valamelyik magyar vasárnapi lapban. Most az az ötlete támadt, hogy tanulmányt ír Petőfi olaszországi fogadtatásáról, a Petőfi- fordításokról, s azzal a kéréssel fordul hozzám, hogy küldjem el neki az ezzel kapcsolatos publikációkat, és adjak neki felvilágosítást ez ügyben. Azt mondod, nem nagy ügy? De hiszen nekem sincs már meg minden, ami Petőfiről megjelent, mert miután jegyzeteket készítettem belőlük, odaajándékoztam őket Meltzl Hugónak. Legfeljebb a saját véleményemet mondhatnám el Hen- delnek, esetleg adhatnék egy-két információt, de mostani egészségi állapotom nem teszi lehetővé, hogy ilyen bonyolult munkába fogjak. Egy valakinek a kedvéért lennék rá képes csupán: érted, kedvesem, ha te szánnád el magad erre a szép munkára: „Petőfi Olaszországban”. Majd egyszer beszélünk róla nyu- godtabban. Most be kell fejeznem a levelet, nem folytathatom tovább. Nyújtsd ide mindkét kezed, hadd csókoljam olyan erősen, hogy ajkaim nyoma ott maradjon rajtuk. Isten veled, drágám. Kérve kérlek, bleibe mit gut, bleibe mit gut! A toi pour toujours! [...] Megérezted, hogy nem vagyok valami jól, s nem is tévedsz; de kérlek, ne gondolj a legrosszabbra: meg kell szoknunk, drágám, mert az olyan betegség esetében, mint ez enyém, nem lehet abban reménykedni, hogy valaha is azt mondhassam, remekül vagyok. Látod, éppen három napja, 24-én volt a 42. évfordulója ama szörnyű napnak, amelyen a napszúrás ért: 42 esztendő telt el azóta! Azt gondolod, gyávaságból viseltem el ezt a tengernyi szenvedést anélkül, hogy megpróbáltam volna egyetlen pillanat alatt megszabadulni tőle? Ha ezt hiszed, drágám, ó, nagyon tévedsz! El sem tudom mondani, hányszor, de hányszor éreztem rá kísértést, s milyen sokat töprengtem rajta! Beppo. N°. 353 ’909. június 25. vasárnap, déli fél 12. Édes, drága barátnőm! 195
