Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
hogy nem cserélném el ezt a mi lelki egymásra találásunkat az érzéki örömök hevéért; erre te ezt válaszoltad: „Ne mondj ilyet: a természet kiismerhetetlen, stb.: fájdalombért követel mindenért”. Igazad lehet, drágám, valóban így van, de én... hiszen első levelemben megírtam neked, hogy én, önmagam túlélője, kivétel vagyok: szabályok felett állok, én nem szenvedek, nem szenvedhetek olyan vágyak miatt, amilyeneket mindenki táplálhat: én már csak voltam! Kielégít a gondolat: szép lett volna, ha... [...] Miért nem örülsz túlságosan, hogy egy spiritizmusról szóló könyvet olvasok? Azt hiszed tán, hogy Morselli Pszichológia és spiritizmus című könyve egy fanatikus spiritiszta agyszüleménye? Éppen ellenkezőleg, kedves barátnőm, Morselli derék tudós, aki meglátta és megragadta a csodálatos spiritiszta jelenségekben rejlő igazságot, megkísérelt tudományos magyarázatot adni ezekre, s nem tagadta, hogy nem tud mindent megmagyarázni. A végkövetkeztetése pedig ez: sosem lehet belőlem spiritiszta, azaz ennek az új tannak a híve, mely Amerikában, Angliában és Franciaországban szinte új vallásként ütötte fel a fejét. Nem volt türelmem végigolvasni a két kötetet, mely együttesen mintegy ezerötszáz oldalt tesz ki, egy bizonyos Eusapia Paladino nevű médium 30 szeánszának leírásából is csak ötöt olvastam el; de végigböngésztem Morselli elméleti fejtegetését, mely az első kötet kétharmadádt teszi ki, s biztosíthatlak, ezt-azt megtanultam belőle, s csodálója lettem. Az pedig nagyon is természetes, hogy egy efféle könyv felkelti az érdeklődésemet, hiszen hosszú évek óta mást sem teszek, csak gondolkodom, és szeretném megfejteni az örök és kifürkészhetetlen rejtélyt. Elvesztegetett idő! Azt írod, aggaszt a gondolat, hogy hamarosan búcsút kell mondanod Párizsnak, meg azt, hogy én azt kívánom, mielőbb térj haza és zárkózz be magányos szobádba. O, drága, édes Margheritám... Ha én ezt kívántam is, csak azért volt, mert azt gondoltam, immár majdnem egy esztendeji távoliét után, noha a te szent petite-mére-d mindig ott van veled, megkönnyebbülés volna számodra, ha visszatérnél szobád békéjébe, és átadnád magad a tanulásnak. Különben szeretném, ha utaznál még, hiszen oly nagy a világ, s még annyi csodája felfedezésedre vár! De végül is miért nincs kedved visszetérni Magyarországra? Budapest egy nagyszerű főváros! Mit gondolnál, ugyan mennyit szenvednél, ha egy ilyen kisvárosban kellene leélned az életed, mint nekem? Nagyon is megértem azokat a benyomásaidat, melyeket bizonyos helyeken szereztél, főként Fontainebleu-ban, ahol bizonyára ott lebeg annak az óriásnak a szelleme: Napóleon! Valóságos óriás! Igen, drágám, többször is olvastam Emlékiratait! [...] Elfáradtam, édes Margheritám, s már szinte alig látom, amit írok, hadd fejezzem hát be. [...] Nyújtsd a két kezed, hadd borítsam őket legforróbb csókjaimmal. Ich habe Dich so lieb, so lieb! Ex corde. B. 191
