Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
Leveleidet olvasva úgy látom, érdekes és hasznos előadásokat hallgatsz a Sorbonne-non; jól teszed, hogy jegyzetelsz, így legalább otthon is fölelevenítheted a hallottakat. Csak azt áruld el, drágám, miközben tanulsz, nem esik nehezedre még órákat is adni? Vagy netán gyakorlásképpen csinálod s azért, hogy egy kis saját jövedelmed legyen? Mint legutóbbi levelemben írtam, mostanában egy Colautti-regényt olvasgatok. Jó könyv, de nagyon figyelmesen kell olvasni, és a főfájás miatt, mely a napokban kínozott, tegnap óta elő sem vettem. Ráadásul eléggé hosszú: több mint 600 oldal, de egyáltalán nem untat. Majd ha elolvastam, mesélek róla, vagy inkább nem is, egyelőre nem beszélek róla, hiszen mostanság természetesen más gondod is van, mint hogy olasz könyvekkel foglalkozz. Fogadom, még arra sem volt időd, hogy Barilii Luteziájába beleolvass, nem olvashattad még azt a fejezetet, amelyben a Louvre múzeumairól van szó. [...] Isten veled! Ezerszer csókolom a kezed. Légy áldott az asszonyok között, mert jó vagy, mert megérdemled, mert te vagy az én drága Gyöngyöm. Isten veled! Imádlak, drágám! Most és mindörökké a tiéd Beppód. N°. 336 ’909. május 19-én, szerdán, este fél tízkor. Drága, édes Margheritám, a szokásosnál gyakrabban hagyom el délutáni pihenőhelyemet, megszegem az orvosi tilalmat, vagyis egy kis fényt gyújtok a szobámban, hogy írhassak neked és beszélgethessek veled, most, hogy délben megkaptam 13-i képeslapodat és 14-én kelt leveledet. Mondtam már neked, hogy jó pár napja szinte teljes sötétségben kell lennem és kénytelen vagyok kormozott üvegű szemüveget hordani. [...] Fia orvos fivérem meglát egy könyvvel, azonnal dühösen kitépi a kezemből, és Isten őrizz, hogy írás közben rajtakapjon! Egyébként megvagyok, vagyis nincsenek nagyon erős fájdalmaim. [...] Édes Margheritám, hát miféle élet ez, melyet én élek itt a sötétben, szinte magatehetetlenül! Egyedül vagyok, egyedül a gondolataimmal, ezekkel a szörnyű keselyűkkel, miként Petőfi mondta! Még szerencse, hogy van annyi erőm, hogy féken tartsam őket, s csak egyet engedjek a közelembe közülük: a vigaszt, hogy rád gondolhatok, drága, jó nővérem! Ha ez az édes gondolat nem uralkodna a többin, ha te és kedves ajándékaid nem töltenétek be a szobámat, mily borzasztó sötétség volna itt! Szobámra még a pokol bugyránál is sűrűbb sötétség szállna, s csupán fájdalmaim lángnyelvének baljós fénye világítana benne. Tudod, olykor az jut eszembe, hogy elmém olyan, akár egy iránytű, melyet ha megráznak, mágnestűje néhány pillanatig ide- oda leng, majd beáll és a sarkcsillag felé mutat. Te vagy az én sarkcsillagom, drágám, te vagy az én szívem gyöngéd barátnője; lelked, lelked, melyet nekem adtál, az enyém, immár az enyém! Légy áldott ezért! Mondtam már, 190