Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

jobban odaesik a fény, no és azért, mert így külön segítség nélkül is, amikor akarok, föl tudok állni a nagy íróasztal mellől, s annak lapjára támaszkodva át tudok ülni a fotelba. Kicsi, de nagyon kecses darab ez az új asztalka, mondanám, már-már elegáns, vagyis nem is illik a többi ósdi és közönséges bútorhoz. Még azt a kis polcot is rá tudtam tenni, amelyet te küldtél Oxfordból, s most azon tartom a legszükségesebb könyveimet.

Kezdek fáradni, Margheritám, szívem, pedig annyi mindent szeretnék még neked írni; szeretném elmondani, mennyire szeretlek; hogy betöltőd a lelkem, s ha nem gondolhatnék rád gyöngéden, már egy napig sem tudnék élni tovább. Nem tudom, tényleg nem tudom, hogyan voltam képes oly hosszú ideig élni az édes álmodás nélkül, melyet tőled kaptam: azelőtt mindig Petőfire gondoltam, a verseire, s ez a gondolat, a szándék, hogy Olaszországban megismertessem az ő költészetét, segített abban, hogy elfeledkezzem magamról, s hogy könnyebben viseljem a szenvedést. Voltak barátaim is, vannak is, de nem olyanok, akik mindig le tudták volna kötni a figyelmem. Mostanára a barátaim, a barátnőim, mivel nem tudok már olyan gyakran és oly hosszasan írni rajtad kívül senkinek, csak nagy ritkán írnak nekem, némelyikükkel már meg is szakadt a kapcsolatom. Most már mindegy... Zambra is legföljebb egy- egy levelezőlapot ír néha, egy hónapja pedig - húsvét óta - már azt sem.

Add ide hát drágám, kedvesem, mindkét kezed, hadd csókoljam meg ezerszer! Hadd simogassam meg selymes hajad! Hát nem te vagy az én gyöngyöm? Az enyém, az enyém, az enyém! Én pedig a tiéd... a tiéd... ó, a te semmire sem jó Beppód! Ne haragudj ezért a jelzőért: semmire sem jó... Érzem, hogy szeretnék most neked legalább egy pillanatig tartó boldogságot adni; de a kegyetlen sors nem engedi, ám mindörökre maradok a te

Beppód.

N°. 325

’909. május 3, hétfő, délelőtt 11 óra.

Édes, drága Margheritám!

[...] A vers, melyet születésnapodra küldtem, a tiéd, egészen a tiéd; én csak formába öntöttem, olaszra fordítottam. Te magad is egyetértettéi velem abban, hogy az ötlet tőled származik; mármost a költészet elsődlegesen nem az ideából születik? De bizony, drágám, s különben is, Olaszországban mostanában nem is adnak olyan sokat a formára és a metrumra; prózaverseket írnak, s biztosíthatlak, hogy olykor, nem mindig, persze, igazi költemények születnek így! Nyugodj csak bele, a természet felruházott téged ezzel a kincsesei; lelkedbe ültette a szikrát, a szent ihletet, elmédbe pedig a tudást, hogy képes légy felgyújtani azt. [...]

189