Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

nod semmiről, legalábbis elérhető dolgokról semmiképpen sem. A pesszimizmust hagyd meg nekem, én már úgyis jól együttélek vele. [...]

Eddig még nem küldtem, de azok után, amit írtál, nem is küldök Kont professzornak Petőfi-fordításaimból: értelmetlen volna, egyrészt, mert nem tud olaszul, vagyis nem tudná értékelni munkámat. O, mondd: hogyan lehetséges, hogy egy Sorbonne-on előadó professzor nem tud olaszul? Ezek szerint mi, olaszok előbbre vagyunk a franciáknál, ugyanis Olaszországban elképzelhetetlen, hogy egy egyetemi professzor, de még egy gimnáziumi tanár is ne tudjon franciául; legtöbbjük jól is ír ezen a nyelven! Későre jár, a papírom is fogy, úgyhogy kénytelen vagyok befejezni ezt a levelet, bár nagyon szeretnék még beszélgetni veled a mi kedves Heinénkről, csak hogy elhitessem veled, mily lelkes rajongója voltam, és hogy még most is szeretem. Azt, hogy olykor rosszul viselkedett, műveinek és lelkének alapos tanulmányozása után szűrtem le. Ám azt is tudom, mennyi fájdalmat szenvedett el. S ráadásul nyolc évig élt úgy, hogy nem kelhetett föl a karosszékből, akárcsak én... Már ennyi is elég ahhoz, hogy kedves legyen számomra.

Isten veled, szívem, Margheritám! Légy derűs, ha már vidám nem tudsz is lenni. Csodáld meg helyettem is azt a sok szép műalkotást, és szeress nagyon. O, elfelejtettem beszámolni neked az egészségi állapotomról! Ha megfeledkezik róla az ember, az már annak a jele, hogy nincs nagy baj, vagyis biztosíthatlak, néhány napja jobban érzem magam. Usque et ultra.

B.

N°. 309

’909. április 4, Virágvasárnapon, déli tizenkettőkor. Ugyan, drága Margheritám, ugyan, szívem!

Én egyáltalán nem a te hallgatásodra panaszkodtam, hanem a postára, amely hol egy kis sztrájk miatt, hol meg azért, mert leállt a vasút, rendszertelenül kézbesít, és öt napig várva vártam a híreidet mindhiába, míg aztán egyszerre kaptam meg valamennyi leveledet, hiszen te, drágám, írtál nekem, s végtelenül köszönöm ezt. [...]

Tudod, mit csináltam ma délelőtt? Amint fölkeltem, elővettem a kleine Margit fényképét, jó darabig csak nézegettem, aztán elborítottam csókjaimmal, s képzelheted, mily édes gondolatok leptek meg, s mily mennyei álmodozásban volt részem. Ó, Margheritám, édes, drága lelkem, mily csodás ajándékkal leptél meg! Micsoda mennybéli álommal! Nekem csak az álom, az álmodozás juthatott... csak ez maradt számomra, én már csak ezt remélhetem az én egészségi állapotomban. S tőled kaptam ezt is, drágám, teljesítetted a vágyamat! Mily hálás is vagyok neked érte! Ugyan miről álmodozol, mit forgatsz a fejedben, mivel akarsz megajándékozni ezen a húsvéton? Ha még időben szó183