Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

mondod, „nem egy-egy pillanatig tartó”, hanem „sok boldog órát ajándékoztam neked”. O, bár úgy volna! Bárcsak beigazolódna! Tudom, kedvesem, milyen keservesen teltek számodra azok a napok, amikor azt hitted, engem is közvetlenül ért a borzasztó csapás. De hát ki tehet róla? Még a katasztrófa napján írtam neked, s akár tízszer is sürgönyöztem volna, ha működött volna a távirdai szolgálat. De most már mindez elmúlt: már a gyenge utórengések is ritkák. Jól mondod, a kormánynak nem volna szabad megengednie, hogy ugyanazon a helyen építsék fel újra a romba dőlt városokat. Ám olyan kényszerítő okai vannak ennek, hogy azoknak még a kormány sem szegülhet ellen: jobban tenné hát, ha okosan kidolgozná az új építési terveket, inkább földszintes házakat építenének erős betonalapra, s nem fognának neki megint öt-hat emeletes paloták építésének. [...]

Sötét van. Sűrű felhők borítják az eget, s dühödt szél fúj. Alig látok, s azt hiszem, nem sokra mentem azzal, hogy ebéd után nem pihentem le, úgysem tudom már teleírni ezt a lapot, s a levél ma este már nem megy el. Pedig any- nyi mindent szeretnék mondani neked, legszívesebben mindig csak veled beszélgetnék, ugyanis hatalmas örömöt lelek benne, s szomorú napjamnak ez az egyetlen boldogsága. Miképpen te is tanácsoltad, másoknak is írtam mostanában, de a leghosszabb levél sem volt több két oldalnál: egyedül veled, csak veled akarok hosszasan beszélgetni, mert veled öröm beszélgetni. Még Elek Artúrnak is válaszoltam, tudod, ő írta azt a nem egészen jóindulatú cikket, mégpedig azért válaszoltam neki, mert megindított a levele: amint meghallotta a katasztrófa hírét, mindjárt igyekezett érdeklődni a sorsom felől. Zambrá- nak is írtam egy lapot, s tudod, bosszantott kissé, hogy ne mondjam, elszomorított, hogy oly sokaknak nem adott példányt az én János vitézemből; még a Kisfaludy Társaságnak sem, amelynek, igazság szerint, minden nyomtatásban megjelent publikációmból küldenem kellene, hiszen levelező tag vagyok. Ugyancsak nem adott a nagyszerű írónak, Ludwig Dóczinak* sem, akinek remek Feuilleton]át a messinai földrengésről megkaptam tőled (nagyon köszönöm). És még sok másnak sem adott belőle, akik minden bizonnyal megköszönték volna. Ami Dóczit illeti, nem tudom, miért, egyetlen szóval sem köszönte meg, amit én küldtem neki, azaz a néhány Petőfi-fordításomat. Zambra megígérte, hogy beszél vele személyesen. Aztán nem csinált semmit, s nekem sem szólt semmit.

Margheritám, tényleg nagyon sötét van, nem látom, amit írok, abba kell hagynom. De... megpróbálom még egy kicsit... Sajnáltad hát elhagyni Angliát, Oxfordot? Már egészen megszeretted! Az a nép, s különösen a város, ahol több mint négy hónapig éltél, bizonyára rendkívül vonzó, ha már én is

* Dóczi Lajos (1845-1919) újságíró, író, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja. Jelentős számú színmű szerzője. Németből fordított (Goethe Faustját, verseit, Schiller összes költeményeit), valamint magyar szerzőket ismertetett meg a német közönséggel. (A ford.)

175