Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
készségesen elküldte a Petőfi-album számára öt versfordítását: kötetünk díszére válnak majd. Ami a nyomdai korrektúrát illeti, erre Egyetemünk professzorát, P. Zambra urat kérjük fel. Mély tisztelettel, stb”. Mint látod, öt fordításom nyomtatásban is megjelenik majd. Most elküldöm neked azt, amelyikről azt mondtad, hogy a legjobban tetszik, ezt már le is másoltam számodra. Ezzel be is fejezem. Isten veled, drágám, nem mondom még egyszer, mennyire szeretlek, mert azt te nálam sokkal jobban tudod. Légy vidám és vigyázz az egészségedre. Ex toto corde Beppo. N". 256 ’908. december 26, szombat, este háromnegyed nyolc. Drága Margheritám! Valahányszor leírom vagy kiejtem a neved - s ezerszer is kiejtem egy nap -, kimondhatatlan édesség árad szét a lelkemben, olyan édes érzés, mely balzsamként hat és még a testi fájdalmaimat is enyhítni képes. Meglehet, te nem hiszel az efféle rejtélyes, spirituális hatásban, ám én annál inkább hiszek benne. Miképpen abban is hiszek, s erről beszéltem már korábban is, hogy amikor rám gondolsz, amikor nekem írsz, én azt gyakorta megérzem; olyan, mintha hívnál, s ez a benyomás nemegyszer oly erős, hogy úgy érzem, mintha egy láthatatlan kéz érintené meg a karom vagy a vállam. Hidd el, ez tényleg igaz. Hogy miként lehetséges, nem tudom, s talán érzékcsalódás az egész, mindenesetre igen kellemes érzékcsalódás. Ilyenkor, lett légyen nappal vagy éjszaka, én beszélgetni kezdek veled, s annyi, de annyi gyöngéd szót súgok neked, mire te válaszolsz, s föléleszted bennem a reményt, jobban mondva, nem is a reményt, mert az számomra végképp halott, hanem a szép képzeletet, a tündérálmot, amely boldoggá tesz engem s amelyet maradéktalanul élvezek. Nem csoda hát, hogy amikor ismét rám zuhan a mindennapi valóság, rettenetes gyötrelmek törnek rám, arra gondolok, hogy hiába éltem, mi több, hogy nem is éltem, rámtör a gyötrelmes fölismerés, hogy a létező boldogságot meg lehet találni olykor, igaz, nagyon ritkán, a való életben, de számomra sosem létezett és nem is fog létezni soha. Ám való létem gondolatát nyomban elhessegetem, s ismét átadom magam az álmodozásnak, s azzal vigasztalom magam, hogy végtére is, nem lehet már messze az az idő, amikor örökre lehunyhatom a szemem; s remélem, ajkamon a te drága neveddel merülhetek el a nirvánában. Talán furcsállod majd, hogy este írok. Hát ezért: ma délelőtt a karácsonyi ünnepek folyományaként látogatóim voltak, így hát nem ülhettem oda az íróasztalhoz, meg aztán nem is keltem valami korán... Aztán 20-i kedves levele167
