Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
hogy idővel legyöngítheti és meg is betegítheti azt: márpedig az egészség a legnagyobb kincs. Ha egészség nincs, semmi sincs! O, ha az a végtelen szeretet, amelyet irántad érzek, elegendő vigaszt nyújthatna számodra! Legalább egy órányi, egy percnyi örömet adhatna neked! Ha olyan eleven volnék, mint bárki más, már régen ott volnék nálad. Mennyi törődéssel, mennyi gyöngédséggel vennélek körül! De hát... tudod, tudod jól, hogy én az élők közt vagyok ugyan, de nem vagyok eleven; tudod, hogy... - majdnem azt írtam, fölösleges vagyok - de nem akarod, hogy fölöslegességemet akár csak megemlítsem. Vagyis nem tehetek mást, mint könyörögve kérlek, mindenképpen igyekezz elűzni nyomasztó szomorúságodat, próbálj meg bízni önmagadban és másokban, akik iránti bizalmadat - talán minden ok nélkül - elveszítetted. A világ már csak ilyen, drágám, nem olyan, amilyennek te meg én képzeltük gyermekkorunkban, s amilyennek minden gyermek képzeli; s nem csak a gyerekek, tudod, ki mindenki még? Mindazok, akik megőrzik gyermek-énjüket, akik édes illúzióik világában élnek. O, az illúzió! Az élet egyetlen öröme! S az igazság, a szomorú igazság nem egyéb, mint a keserűség forrása, szüntelen fájdalom. De látom már, ahelyett, hogy megvigasztalnálak, erőt öntenék beléd, csak még jobban elkeserítelek. Bocsáss meg! A kegyetlen szükségszerűség ismerete, s a tudat, hogy nem kerülhetjük el a sorsot, mondatja velem ezeket a keserű dolgokat és késztet ilyen pesszimizmusra. Végtére is, drágám, édesem, többször is mondtam már neked: bár nem sokat ér, de mégis némi gyógyírt jelenthet számunkra, ha megfeledkezünk minderről, s élünk tovább: s tudod, mi ez a gyógyír? Ha nem tudunk is célt tűzni magunk elé, legalább úgy teszünk, mintha.... mintha törekednénk valamire, s e cél érdekében minden erőnket összeszedjük. Amennyire tudom, te most kitűztél magadnak egy célt, azért tanulsz, hogy valamilyen végzettséget szerezz. Ha képes vagy rá, szenteld magad egészen e célnak, feledkezz meg minden másról, főként óvd magad attól, hogy lelki dolgokon töprengj, és így tovább. Amikor elérted ezt a célt, majd egy másikat tűzöl ki: a legtöbbet az ér, ha valami szépre, valami építő dologra szánja el magát az ember! [...] Tudod, mit csinálok? Semmi igazán értékelhetőt! Ha sikerül az asztalomnál ülni egy ideig, hol egyik, hol másik Petőfi-fordításomat veszem elő s javítgatom. Erről jut eszembe: semmilyen hírem sincs arról, hogy árulják-e az én János vitéze met. Zambra legföljebb egy-egy levelezőlapot ír. A Franklin kiadó soha nem is ír. A firenzei kiadó, amelyet a könyv terjesztésével bíztak meg, nem válaszol... S mi lett azokkal a példányokkal, amelyeket te - egyébként szükségtelenül - a saját pénzeden vásároltál meg? Kíváncsi vagyok rá. Zambra egy szóval sem említette, hogy Tasca elkészült-e a zenével... pedig hogy odavolt! És most, drága Margheritám, mit is mondhatnék még... Leveledben szerepel egy mondat, mely nagyon megindít, kimondhatatlan édességgel tölt el: az, amelyikben arról biztosítasz, hogy az irántad érzett szeretetem jót tesz neked. O, bárcsak valóban így volna! Szeretnék elővenni még egy lapot, de nem látok már, édesem. Besötétedett és el is fáradtam. Hadd csókoljam meg ma 160
