Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

kor tévedek, teljes lelki nyugalommal kérlek hát: szeress hát, szentem, szeress hát úgy, ahogy eddig, szeress hát továbbra is... Hadd hozzon számodra az én szeretetem akárha egy órányi, egy pillanatnyi örömet, csöppnyi boldogságot! Ám ne becsülj engem sokkal többre, mint amennyit érek: mert bár sok esztendő súlya nehezedik már a vállamra, a lelkem még mindig ifjú, legalábbis ezzel áltatja magát, mert hát, miként mondtam már neked egyszer, számomra olyan, mintha ezek a boldogtalan évek nem is teltek volna el fölöttem, mintha 23 éves koromban, azon a napon, amikor a tűző nap áldozata lettem, számomra megállt volna az idő. O, a napsugarak! A napsütés élteti egész világunkat, jobban mondva az egész körülöttem forgó világot, számomra viszont... maga volt a halál! Igen, lelkem csordultig van szerelemmel, gyöngédséggel, s ez a szerelem, ez a gyöngédség mind a tiéd, mind a tiéd, drágám! [...] Isten veled, drága Margitom! Abba kell hagynom, mert látogatóim érkeztek: mérnök fivérem leányai, s ha elkezdek velük beszélgetni, ma már nem tudom elküldeni ezt a levelet. így hát búcsúzom, Isten veled. Add a kezed, hadd szorítsam meg jó erősen és hadd borítsam csókjaimmal. Mindig téged69 Beppo.

N°. 214

’908. október 17, szombat, déli fél 12

Drága, édes Margitom!

Múlt vasárnapi leveled, melyet a megbízhatatlan postai kézbesítés miatt csak félórával ezelőtt kaptam meg, csupa reménytelenség és szomorúság: ha nem így volna, nem idézted volna azt a néhány keserűségtől áthatott Shakes- peare-verssort. Nyugtalanít a lelkiállapotod, annál is inkább, mert úgy tűnt számomra, ezekben a napokban nagyon is lekötnek a tanulmányaid és nem jut időd a töprengésre. De hát így van ez, ha valakinek szokásává lett már a töprengés és az önemésztés, még a viszonylag derűs napokon is holmi semmiség miatt úrrá lesz rajta a szomorúság. Mit mondhatnék, hogy egy kis lelket öntsek beléd? Én, aki másféle derűt nem is ismerek, csak azt, amelyik tőled ered? O, kegyetlen szükségszerűség nehezedik ránk, s nem tudjuk magunkat kivonni alóla! Látod, mégis arra kérlek, végy erőt magadon, ne hagyd, hogy úrrá legyen rajtad a búskomorság, küzdj az utolsó reménysugárig. Nem állítom eléd magamat példaként: tudod, jól tudod, számomra nincs már semmilyen remény! Mégis oly sok éven át sosem adtam föl: mindig ezzel biztattam magam: légy erősebb a kegyetlen sorsnál! Másfelől pedig, drágám, azon is el kell gondolkodnod, hogy a lélek szomorúsága oly erővel hat a testre,

69 Az eredetiben is magyar nyelvű mondat (A ford.).

159