Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
a könyv lapjai közé: de ugyan mikor? s mire gondoltam akkor? Nem emlékszem! ... Azt mondod, lelkem akkortájt talán egy másik szép hölgyről álmodott. Ha arra gondolsz, hogy egy valóságos, eleven hölgyről, nagyon tévedsz, én ugyanis sosem álmodoztam másról, mint elmém leányáról (miként Leopardi hívja őt az Aspasiában), s ha olykor azt hittem is, hogy a maga valójában megpillantom elmém leányát, nem sokáig tartott, mert ez az illúzió pillanatok alatt szertefoszlott! Most már igen, mára megtaláltam; tudom, hogy O létezik, de... nem láthatom... Túl késő! Kielégít a tudat, hogy Ő él, hogy szeret engem... Ennyi elég nekem... Inkább másról beszélek, drága Margher- itám, mert oly mély meghatottság vesz erőt rajtam, hogy képtelen vagyok folytatni az írást, s a szemem megtelik könnyel... Hogyan, hogyan is tudtunk egymásra találni! Mily hatalmas távolság választ el bennünket, s mégis mily közel vagyunk egymáshoz! Oly közel, hogy lelkünk összeér, eggyé válik, miként két lángocska egyesül! Hogyan is tagadhatnánk végképp, hogy valami titokzatos dolog irányítja életünk folyását! Ha hívő volnék, ha megvolna még gyermekkori vak hitem, óriási hálával tartoznék az égnek, hogy bár hosszú és kegyetlen gyötrelmek árán, de végül is találkoztam azzal az ideállal, aki után éveken át sóvárogtam! S ugyancsak buzgón imádkoznék az éghez, hogy legalább számodra, akitől annyi jót kaptam, legalább számodra adja meg mindazt a boldogságot, amit én nem adhatok meg neked. Ám elvesztett hitünket többé nem szerezhetjük vissza! S te is elveszítetted! Vagyis nem marad más számunkra, mint egyesülni a fájdalomban, s mivel úgyis ezt akarod, szenvedni, közösen szenvedni. De vigyázzunk! Nem szabad elveszíteni józan eszünket! Ne könyörögjünk, ne átkozódjunk, hanem gondolkodjunk, s úgy éljük mindennapjainkat, hogy senki sem tarthasson bennünket őrültnek! Egyetér- tesz velem? Nézd csak, nem kérem tőled többé, hogy légy vidám, miközben tisztában vagy vele, hogy szenvedsz; megértem, hogy ez, mivel úgy szeretsz engem, ahogyan szeretsz, immár lehetetlen volna; csak annyit kérek, hogy ne emészd magad fölöslegesen, mert ez árt az egészségednek, s ha már én ilyen beteg vagyok, nem akarsz tán te is megbetegedni? Nyugodj meg hát, és fogadd erős lélekkel mindazokat a rossz híreket, amelyeket felőlem kaphatsz. [...] Engedd meg hát, drága Margheritám, hogy itt befejezzem. Pihennem kell. Forrón csókolom a kezed, s átülök a karosszékbe, ahol édesen elálmodozom még leveledről, vagyis, látod, nem hagylak el, gondolatban veled, veled maradok, mindörökké - auf ewig mit Dir Beppód. 154
