Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
désből mondom. így hát nem is tudok veled egyetérteni, amikor azt állítod, hogy nagyon szerette Nelsont. Szó sincs róla: Emma nem szerette sem Nelsont, sem Hamiltont: senkit sem szeretett! Attól kezdve, hogy tizennyolc évesen meztelenül megmutatta magát úgymond Apolló ágyában, nem tett egyebet, mint szépségét bocsátotta áruba. S mennyi szörnyűségnek volt okozója! Csodálom nem mindennapi szépségét, de semmi több, bűnös életmódjától meg egyenesen borzadok. Nem, drágám, egyáltalán nem áll szándékomban nyilvánosságra hozni a köztem és Elek között lezajlott polémiát: befejezettnek tekintem: ha még egyszer ír nekem, nem fogok rá válaszolni. Ha megszabadulok ettől a mindennapi gyógykezeléstől, remélem, ismét képes leszek tanulmányaimmal foglalkozni, újra elővehetem az én kedves Petőfimet; akinek életem nem remélt, legnagyobb jótéteményét köszönhetem: azt, hogy megismertelek téged, drágám, kedvesem! [...] Légy vidám a kedvemért, ez az egyetlen módja annak, hogy megnyugtasd barátodat, aki legforróbb kézcsókját küldi neked. Ex toto corde. Beppo. N°. 170 ’908. augusztus 3. hétfő, délelőtt 11 óra Édes barátnőm, kedves, jóságos Margitom! Múlt szerdai leveled utolsó szavainak olvastán - melyet talán ugyanabban az órában írtál, délután négykor, amikor én a neked szóló levelemet fogalmaztam - olyan mélységes meghatottságot érzek, hogy a szemem megtelik könnyel. Én volnék az, éppen én - kérdem magamtól -, én, akihez ezek az oly édes, oly gyöngéd szavak szólnak? Én, önmagam túlélője, aki egyaránt értéktelen immár mások és önmaga számára, én volnék az, aki számára azt a hatalmas örömet tartogatta a sors, hogy egy jóságos lélek, egy tiszta, nemes lélek ily nagy szeretetét érezheti, egy olyan lélekét, aki, ha hinnék a Mennyország, a Paradicsom létezésében, azt mondanám, hogy onnan szállt alá a földre? Ez volna hát a kárpótlás véget nem érő, kegyetlen szenvedéseimért! S ha így van, áldanom kell ezeket a szenvedéseket. De nem, nem, mielőtt azokat áldanám, téged, drágám, téged kell ezerszer megáldanom. Egy órával ezelőtt kaptam meg szerdai leveledet, az elsőt, amelyet Oxford- ból küldtél [...]; azt írod, ha volna egy ilyen kastélyod és kerted, amilyent Hamptoncourtban láttál, és ott élhetnél valakivel... O, nem, nem, kedvesem, az én vágyam nem ily nagyratörő! Boldog volnék, ha egy olyan villácskám volna, mint a nővéremé, és ott élhetnék és együtt tanulgathatnék valakivel... De miket mondatsz velem? Micsoda ábrándképeket idézel bennem?... [...] 142