Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

leheletemig. Aztán... visszakapod majd, s nagyon remélem, visszakapsz mindent, amit tőled kaptam: mindent! Ugyan kié lehetne? Valamennyi ajándékod drágább nekem, mint a szemem világa... [...].

Még egyszer homlokon csókollak, ó, drágám, csókollak és légy ezerszer áldott az asszonyok között, ó, imádott szentem! Nem tudom, hol vagy, nem követhetlek utadon, de mindig, mindig rád gondolok. A te

Beppód.

N°. 151

’908. július 6. hétfő délben

Édes Margheritám,

[...] Londonba címzem ezt a levelet, azt mondtad, reményeid szerint holnapra odaérsz, így hát üdvözöllek téged Byron földjén, és küldöm első meleg, szeretetteljes kézszorításomat, mi több, újra és újra csókolom azt a drága kezet, mely még egy ilyen hosszú utazás során is fáradhatatlanul ír nekem minden nap. Ha majd kényelmesen elhelyezkedtél új lakhelyeden, folytatjuk gyöngéd beszélgetésünket; ám mindenekelőtt arra kérlek, rögtön add meg pontos címedet, mert nem szeretném, ha minden áldott nap be kellene fáradnod a főpostára, Isten tudja, milyen messzire van a lakásodtól.

Bizonyára fáradt vagy, kedvesem, mostanra már kifárasztott a remek sok látnivaló, az utazás kellemetlenségei s talán a kényszerű álmatlanság is! Mindazonáltal remélem, ami az egészségedet illeti, nincs okod panaszra sem neked, sem kedves útitársnődnek, remélem, mindketten jól vagytok, és hamarosan kipihenitek a fáradalmakat. Majd ha elrendeződtél, ha jól berendezkedtél új szállásodon, írj hosszasan, és legalább nagyjából tudasd velem, milyen a szobád. írd meg, meséld el, mit találtál élvezetesnek s mit kellemetlennek a hosszú utazás során. Különben tudom, ösztönösen tudom, hogy a világ szép... gyönyörű! Érzed, drágám, mennyi szomorúság búvik meg ebben a sóhajban? Igen, igen, tudom, hogy érzed, mert egyedül csak te értetted meg az én lelkem, a te szegény barátod lelkét, aki arra ítéltetett, hogy hosszú évek óta a négy fal közé bezárva éljen, s e lakhelyét már csak a sírgödörrel cseréli fel. De elég a búskomorságból, elég! Látod: boldog vagyok, miattad vagyok boldog, mert téged boldognak akarlak tudni, s örülök a te örömödnek. [...] Egyik éjjel a bájos, kicsi Margittal álmodtam: azt álmodtam, hogy nevetve, tréfálkozva az ágyam szélén ül, érthetetlen szavakat csacsog; végül a nyakamba borul és elhalmoz csókjaival; én is össze-vissza csókoltam őt, alig bírta, s azt mondta, elég!, elég! Milyen csodálatos ajándékot kaptam tőled ezzel a fényképpel! Micsoda ajándékot! Sosem tudom eléggé megköszönni neked.

135