Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

leg tizenöt nap is eltelik, mire biztos lehetek benne, hogy szerencsésen megérkeztél Londonba, ahonnan, remélem, azonnal értesítesz új lakcímedről.

Azt sem tudom elmondani neked, milyen mély benyomást tett rám, jobban mondva, milyen erős érzelmi hatást váltott ki belőlem a kis Margit fényképe. Nem, nem tudom elmondani neked ezt az érzést! Hányszor, de hányszor megcsókoltam azon nyomban, és hányszor megcsókolom azóta is, ha kezembe veszem azt a gyönyörű képet! Nagyon vigyázok ám rá! Attól félek ugyanis, hogy tönkreteszem ezt a kis angyalt ábrázoló képet, melyet talán remegő kézzel emeltél ki a keretből, mely hosszú évek óta őrizte: kivetted onnan, hogy elküldhesd nekem, hogy álmodozhassak róla. O, micsoda álmokat, micsoda álomképeket idéztél föl bennem, én édesem, drágám, drágaságom! Lehetetlen beszámolnom róla, lehetetlenség! Létezik hát boldogság az életben! Van hát Paradicsom! No és én? De nem, nem akarok panaszkodni, mert én is, igen, bizonyos pillanatokban még én is megtapasztalom ezt a boldogságot. Alom ez, tudom én, hogy álom; de én már többet nem várhatok az élettől. Ezzel a varázslatos álommal te, te ajándékoztál meg, kedvesem! Te... Légy ezerszer áldott! Te... aki nem csupán álmodozni tudsz, hanem a maga valójában élvezheted még az a boldogságot, melyet az élet tartogat számodra: s neked meg kell találnod ezt a boldogságot. Immár ez az egyetlen kívánságom, egyetlen óhajtásom, az, hogy olyan boldogság birtokosának tudhassalak téged, amilyent megérdemelsz.

Amióta tudom, hogy úton vagy, nem csinálok semmit: nem vagyok képes csinálni semmit: nem válaszoltam, nem válaszolok az érkező és az érkezett levelekre. [...] Van köztük egy, Elek Artúrtól jött, tudsz róla; hosszú levelemre válaszol, melyet a nem túlságosan kegyes bírálatára írtam válaszként. Szerettem volna megmutatni neked azt a levelet, de hát te az utazás nem könnyű előkészületeivel voltál elfoglalva, s nem akartál ezzel terhelni. Majd ha szerencsésen megérkeztél Londonba, és sikerült berendezkedned, elmesélem, milyen jól megleckéztettem. Nagyon udvariasan válaszolt, és mindjárt azzal protestált, hogy «tiszta kézzel és tiszta szívvel írtam», «Uram, én tisztsséges ember vagyok», aztán meg azzal védekezik, hogy sajnálja, hogy olyasmit írt, amit talán nem kellett volna, nagyrabecsüléséről biztosít, de úgysem érthetünk egyet - mondom én -, mert a fordítás dolgában éppen ellentétes elvi alapokról indulunk, és ő nem ismeri az olasz irodalmat. Magyarul írta a levelét, de olyan apró betűkkel, hogy én azt nem tudom kisilabizálni, úgyhogy megvárom, míg tőled segítséget kérve elküldhetem neked. [...]

Annyi mindent szeretnék még mondani, tíz árkus papír sem volna elég hozzá; de sietnem kell, mindjárt postára kell adnom ezt a levelet, különben 4-én nem kapod meg Brüsszelben. [...]

«Kinek az arcképét tartod az íróasztalodon? Az enyémet, vagy netán valaki másét?». Jobb lett volna, ha nem teszed föl ezt a kérdést, hiszen tudnod kellene immár, hogy csakis a te képedet tarthatom az asztalomon. Itt áll előttem, és itt is marad, míg ennek a szobának a levegőjét szívom, vagyis utolsó

134