Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
volna szembenézned, mint nekem, ha úgy bezárult volna előtted a jövő, mint előttem, és csak a halál jelentené már az egyedüli megváltást? Gondold el, drágám, én így élek már negyven esztendeje! És ne hidd, hogy gyávaságból... [...] Ezzel el is érkeztem, hogy úgy mondjam, leveled kritikus pontjához: egyszer azt mondtam, hogy szeretném bebizonyítani mennyire szeretlek, és kész volnék ezért bármilyen áldozatra. Erre te, édes Margheritám, máris kérsz tőlem egy olyan áldozatot, ami nem is az én áldozatom, hanem azé a személyé, aki a legközelebb áll a szívemhez, azé, akit immár önmagámnál is jobban szeretek; s hogy mekkora ez az áldozat, amelyet kérsz tőlem, arról meggyőződhetsz, ha újraolvasod néhány régebbi levelem. Összetett kézzel könyörögsz, hogy teljesítsem a kérésed; s oly gyöngéden, oly szívhezszólón teszed ezt, hogy szemem megtelik könnyel. Nos, az ígéretet, amelyet kérsz, megadom, és ezernyi forró kézcsókkal meg is pecsételem. De vigyázz, édes Margheritám, vigyázz, az áldozat nem csupán az én áldozatom, hanem a tiéd is... főként a tiéd, a te elviselhetetlen áldozatod! Többször is leírtam már a környezetet, amelyben kénytelen vagyok élni és szenvedni, anélkül, hogy akár egyetlen napra is elszakadhatnék innen, s te igen találóan jegyezted meg, hogy olyan vagyok, mint egy «gyöngyszem, a sivatagban»; hát mi lennél akkor te - az igazgyöngy - ebben a sivatagban? Mi élvezet lehetne a kettőnk találkozásában, mely nem tarthatna tovább párszor negyedóránál (s nem is minden nap, azt nem engedhetnénk meg magunknak), s nem is lehetnénk magunkban, hanem két-három személy társaságában, s nem mondhatnánk egymásnak egyebet néhány udvarias szónál, s legföljebb találkozáskor és búcsúzáskor foghatnánk kezet egymással? Minő rettenetes szenvedés volna ez mindkettőnk számára! Azt hiszem, valamelyik múlt hónapi leveledben vádoltál azzal igaztalanul, hogy azért nem akarom, hogy idejöjj, mert ha meglátnálak, elillanna a szép álomkép, mert attól félek, hogy elviselhetetlen valósággá válnál számomra, úgy elhervadtál, hogy már nyoma sincs egykori szépségednek. Ó, drágám, drágaságom, milyen rosszul ítélsz meg még mindig! Hát nem elmondtam százszor, hogy a lelkedet szeretem, hogy nincs és nem is lehet semmilyen földi kívánságom! Hanem, s most jól figyelj, ennél sokkal nagyobb félelmem van, az, hogy ha te meglátnál engem, meglátnád, mivé lettem, közvetlen közelről megtapasztalnád, mily keveset érek, a legrettenetesebb kiábrándulás venne rajtad erőt, és rögtön ezt mondanád magadban: «Ez volna hát az én költőm?». Mert látod, és hidd el, a te költőd vajmi keveset ér, a te költődben egykoron volt hév, de most már nincsen; a te költőd szép volt, igen, szép volt, de most már erőt vett rajta az utálatos öregség, haja, szakálla fehér, s egy lépést sem tud tenni úgy, hogy meg ne inogják... Ó, nem erre kell vágynia egy harmincadik életévét még be sem töltött nőnek! De hát legyen, aminek lennie kell, ígéretet akartál kapni tőlem, s én ezt meg nem tagadhatom. Most elégedett vagy? Különben pedig azzal a feltétellel kapcsolatban, amelyet kérésedhez fűztél, azt remélem, azt kívánom, hogy sose juss el ide; s nem is jutsz el soha, nem! Mert... mert én azt akarom, az leghőbb vágyam, hogy abban a boldogságban legyen 129