Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

kifejezetten ez ügyben írtam egy levelezőlapot Z.-nak, de ő még Leuvenben van, nem tudom, mikor tér vissza Budapestre. Meglátjuk, ő mit tanácsol, esetleg ő maga kér föl egy tekintélyes magyar irodalmárt, hogy válaszoljon Eleknek. Addig is, drága Margheritám, te mondd nekem, mondd, hogy nem egész Magyarország véleménye ez, hanem csak egyvalakié, akinek fogalma sincs arról, mit jelent egy műalkotást egy másik nyelvre átültetni. Mondd ezt, drágám, mert valahányszor eszembe jut, megint elfog a tegnapi dühroham. Prózában fordítani, mint Larice kisasszony, soronként megnyúzni, mint Nor- sa... ez nem műalkotás... Ez olyan iparosmunka, mint amilyet a kikötői tolmácsok végeznek Genovában meg Nápolyban, amikor odaállnak minden frissen érkezett külföldi mellé és átabotában lefordítják a szavaikat. [...] Mindjárt dél lesz. O, milyen szépen süt a nap, de milyen szépen! Isten veled... nem nekünk süt! Szeretettel csókolja a kezed

a te szerető kedvesed, Beppo.

N°. 125

’908. május 1. péntek.

Édes barátnőm, Margherita!

Délelőtt tizenegy óra van, most küldtem el a postára a kottákat57, remélem, a déli vonattal elviszik, vagyis egy nappal előbb megkapod őket, mint ezt a levelet. O, bárha magamat is odatehettem volna abba a csomagba! De hát... ugyan minek, mikor ma reggel is olyan szomorú vagyok? Május elseje van... hogyan is lehetnék vidám a természetnek ennyi nagyszerűsége láttán, mikor körös-körül ünnepi díszt öltött minden, s én arra gondolok, hogy nem is egy éve csupán, hanem immár negyven esztendeje megfosztattam a legkisebb életélvezettől is? [...]

Irántad érzett végtelen szerelmem lényege ez: olyan boldogság birtokosának tudhassalak, amilyet te a sorstól érdemelsz, boldognak tudhassalak még azon az áron is, hogy elfelejtesz engem, hogy bizonyára nem kaphatom meg tőled többé azokat az édes, szerető szavakat, amelyekkel eddig elhalmoztál, s amelyek lelkem egyedüli harmatesői voltak. Te megadtad nekem mindazt, amit az élettől még remélhettem mindama nyomorúság közepett, amelyre ítéltettem: esküszöm neked, egyetlen más nő, egyetlenegy sem mondta azt nekem igaz leikéből, hogy szeret, holott én mindig is erre szomjaztam, s elveszítettem minden reményt, hogy valaha is megtalálom azt, aki ifjúkori képzeletemben testet öltött. S végül... megismertem a te lelkedet. És elégedetten, megvigasztalódva, boldogan jelenthettem ki magamban, hogy létezik, hogy él

57 A Cipruslombok Etelke sírjáról című Petőfi-versciklus Pier Antonio Tasca által megzenésített változatáról van szó.

115