Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

az a nő, aki tökéletesen meg tudna érteni engem! Él az a nő, aki hozzám kö­tötte volna az életét, ha a végzet megengedte volna nekem! Azt hiszed hát, hogy e gondolatok mögött holmi földi szándék búvik meg? Hallgass ide! Kétszer is föltettem neked egy kérdést, melyre te nem vá­laszoltál, s megértem, miért nem tudtál válaszolni nekem, és hallgattam, bár válaszod végérvényesen boldoggá és elégedetté tett volna. Emlékszel erre a kérdésre? Nos, fölteszem hát még egyszer, de nem akarom, hogy válaszolj rá, mivel igenlő választ, megértem én, nem adhatsz nekem, nemleges válaszod pe­dig összetörné szép álmaimat: «Ha olyan fiatal volnék, mint te, és teljesen egészséges, mint valaha, te, aki nagyon szeretsz engem, aki azt mondtad, hogy szeretsz, s én ezt elhiszem neked, tudnál engem mindenki másnál jobban sze­retni, s lennél-e nemcsak lelkemnek társa, hanem társam egész valóddal, végig, egész életem során?» Mint látod, kérdésemben ott van az a feltételes «ha», ami azt jelenti, hogy én, mivel nem vagyok abban a helyzetben, mi több, épp olyan helyzetben vagyok, ami kizár egy efféle kérdésfeltevést, nem teszem föl a va­lós kérdést, hiszen akkor, ó, igen, akkor megmosolyoghatnál engem. De elég is ebből, már megint sokat rágódtam, s nem is tudom, nem is aka­rom újraolvasni, amit írtam, ha megtenném, talán el sem küldeném ezt a le­velet. Mielőtt elővenném a másik leveled - a hétfőit -, el akarom mondani, miért kértem tőled, hogy Firenzében jártodban a Santa Croce templomban Foscolo friss síremléke előtt gondolj rám, s ne Leopardi sírjánál, de te kita­láltad, hogy miért: szegény Leopardi hamvai Nápolyban vannak, jobban mondva Nápoly külvárosában, a San Vitale templomocska előtt, amelytől pár méternyire zakatolnak a vonatok. O, még holtában sem nyugodhat békében ez az Óriás! Az olasz állam jó pár évvel ezelőtt méltányosságból nemzeti em­lékműnek nyilvánította azt a kis templomot. Tizenkilenc hónapig voltam Ná­polyban, s hetente elzarándokoltam a kis templomhoz, jobban mondva ah­hoz a tiszteletre méltó sírhoz. [...] Drágám, talán te magad sem vagy tisztában azzal, hogy édes szavaid mi­lyen hatással vannak rám, nem tudod, milyen jót teszel velem még onnan, a távolból is, és hidd el, ez a messziről jövő jótétemény talán sokkal többet ér, mint ha közelről kapnám tőled ugyanezt. Ellentmondás, ugye, azt gondolod? De hidd el, édesem, ha idejönnél, egyetlen gyöngéd szót sem szólhatnál hoz­zám a megszokott módon. Ezt írod: «Te nem tudod, el sem képzelheted, mennyire szeretném neked adni mindazt a gondoskodást, neked szentelni mindazt az odaadó figyelmet, amire egy nő (egy olyan nő, mint te, fűzöm hozzá most már én) képes beteg kedvese mellett!». Hát éppen ez az a gondos­kodás, amelyet nem adhatnál meg nekem, ezt az odaadó figyelmet nem ma­gyarázhatnád meg senkinek; mert... mert... nem volna megengedett számod­ra... s hogy miért nem?... mert ahhoz, hogy úgy gondoskodhass rólam, hogy nekem szenteld szerető figyelmed, az kellene, hogy... ó, tudod, mi kellene?... hogy az én... hogy az én drága társam, a feleségem légy, s hogy köztem és közted ne állhasson senki sem. Érted? Nem tudod, s el sem képzelheted, mi­116

Next

/
Oldalképek
Tartalom