Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Roberto Ruspanti: Előszó. Ki volt Giuseppe Cassone?

fejezésre juttatta Giuseppe Cassone iránti nagyrabecsülését annak Petőfi-for- dításai miatt, valamint művészete iránti önkéntelen csodálatát, nagy hatást gyakorol az érzékeny lelkületű szicíliai költőre, akit élete utolsó négy évében egyetlen, mélységes szerelmeként attól a pillanattól kezdve sajátos női együttérzéssel és szeretetteljes, gondolatokon átívelő odaadással ajándékoz meg. Plátói szerelem volt az övék, de őszinteségéből és mélységéből ez nem von le semmit. És viszonzott szerelem. Egy szerelem, mely fokozatosan mélyül el, s Cassone leveleit olvasva azt tapasztaljuk, hogy lassanként lángoló szenvedélyéé érik.

Ez a levélbeli „lelkek találkozása” - ahogy Jankovics Marcell, Hirsch Margit irodalmi örökségének gondozója nevezte - telis-tele van gazdag ismeretekről árulkodó irodalmi utalásokkal (Cassone mindent vagy majdnem mindent tudott az antik - főként a latin nyelvű - és a modern irodalomról) és tudományos szempontból is jelentős dokumentum, hiszen nagyon is érdekes adalékokat hoz felszínre a XIX. század végének, a XX. század elejének olasz- országi és európai kulturális viszonyait illetően; ami pedig az olasz-magyar kulturális kapcsolatokat illeti, annak egy kétségkívül megragadó példája, mely a magyar irodalmi alkotások olaszra való átültetéséről szóló fejezetét gazdagítja, melynek Cassone a maga több évtizedes tevékenysége révén emblematikus értékű alakja volt és az is marad.

Miközben Giuseppe Cassone és Hirsch Margit levelezésének, pontosabban a szicíliai költőnek az ifjú magyar hölgyhöz írott leveleinek kiadását készítettem elő, bizonyos lelkiismeret-furdalás vett rajtam erőt: ugyan van-e jogom megsérteni e nagyszerű levelezés - melyben a legmagasztosabb emberi ideálok fogalmazódnak meg - két szereplője között létrejött titkos egyezséget, azt az egyezséget, mely el akarta rejteni az avatatlan szemlélők elől ennek a legalább annyira mély, mint gyöngéd és visszafogott érzelemnek a nemes tökéletességét, azt az egyezséget, melynek nevében oly emelkedett gondolatok kísérték volna a sírba a notói költő halandó testét s maradtak volna örökre ismeretlenek az emberiség számára, még ha azt csupán az a néhány olvasó képviseli is, akik ezeket a leveleket olvassák majdan. Nos, nem is túlságosan hosszú elmélkedés után kételyem elszállt, mint a pára, mert arra a vélekedésre jutottam, hogy maga Cassone hagyta jóvá szándékomat. A szicíliai költő ugyanis az egyik 1908. október 7-én kelt levelében élet és halál misztériumáról elmélkedvén, miközben egy Shelley síremlékét ábrázoló képet néz, fölteszi a kérdést: „Ugyan miféle örömöt lelnek Shelley hamvai ebben a cso3-as Ij. folytatása

miután a szicíliai költő remek verses formában olaszra átültette őket, a költői változattal együtt megbecsülése jeléül visszaküldte Margitnak, valamint azért, hogy a leány megítélhesse az olasz versváltozatok sikerültségét. E két levélről beszél Jankovics Marcell Lelkek találkozása - Giuseppe Cassone levelezése című tanulmányában, in «Koszorú», Budapest, 1942 június, voi. VIII, n. 4, pp. 201-240.

10