Kalla Zsuzsa (szerk.): Bártfay László naplói (Budapest, 2010)
„MIVÉ EGYKOR TALÁN LEHETNI ÁLMODOZTAM" A NAPLÓK ÉS BÁRTFAY - 7. Az irodalom medialitása
614 7. AZ IRODALOM MEDIALITÁSA nek egy fontos kitétele: „e haza bányáiban nem találkozott egy kő, mely oszlopául emeltetnék, s nyelvünkben, melyet ő gazdagított, nem találunk egy pár szót, melyet hálaadva sírkövére vésnénk.”908 A fenti gondolatmenetet Bártfay naplójának részletei igazolják. Bártfay ugyanis megértette Eötvös gesztusának lényegét, azaz a nyilvános politikai pályára való felkészülés kezdőlépését, és áldást kér rá: „Ma nagy zálogát tévé le a’ nemzet’ színe előtt jövendőjének - ’s újra hévvel ’s erősen szorítá meg jobbomat. Azzal ő is, én is más felé fordultunk. - A’ jó isten tartsa meg, ’s erősítse minden jóban a’ nemzet’ javára, díszére, hogy áldva dicsérje őt minden hazafi kebel, minden jobb ember!”909 Bártfay generációs fogadalomtételként értékeli a beszédet, és pontosan érzékeli azt is, hogy Eötvös Kölcsey örökösének szeretné feltüntetni magát.910 Ezt jelzi Bártfaynak a nagy nyilvánosság előtt bejelentett kérése, a színpadias kéznyújtás gesztusa is.911 A férfias kézfogás, sőt a többszöri kézszorításról szóló feljegyzések emlékeztetnek a Kazinczy és Kisfaludy Károly között, azaz egy másik generációs konfliktus szimbolikus feloldásának jóval később megformált jelenetére. Bártfay szövege apró utalásokkal jelzi, hogy a helyszín különleges és hogy kiemelkedik a hétköznapok világából: a falon körben egy valóságos panteon, a haza nagyjainak festett arcképcsarnoka húzódik, a karzat zsúfolásig telve a fővárosi hölgyközönséggel.912 Az itt celebrált aktus hosszú időre szóló emléket kell, hogy hagyjon a hallgatóságban. Ahogy Eötvös írja: „.. .mi őt nem fogjuk felejteni, nem mi kik barátai valánk, s nem azon ifjú nemzedék, melyet annyi reménnyel nőni látott.”913 Az Eötvös által bemutatott szimbolikus áldozat, „szent esküvés” emelkedettsége szakrális asszociációkat kelt a hallgatóságban, még hazatértük után is: „Nőm egész nap, ’s délután, és estve nem tudott másról beszélni és gondolni, mint a’ fölséges, szívreható emlékbeszédről. Léni pedig egy ízben azt monda: mindjárt letérdelnék Báró Eötvös előtt, ha itt volna.”914 A közönség a kor szokásának megfelelően hangosan adja jelét tetszésének.915 Ebben az időben még a színházban is ritka a teljes csönd; a bekiabálások, az előadást megszakító közjátékok sem ritkák.916 A közönség körében nem szégyen a hangos sírás, a könnybelábadó tekintet.917 Az emlékbeszéd általános definíciója szerint a szónok feladata, hogy a közösség, a nemzet önünneplését szolgálja és testvéri közösségbe olvassza a hallgatóság heterogén csoportjait. Eötvös beszédében az egységet, a közös érzelmi alapot a hazáért való, a nézet- különbségeket háttérbe szorító közös és áldozatos munkálkodás adja. A kommunikáció tényleges gyakorlatában azonban ez az egység ritkán teljes, mindig vannak, akik kimaradnak az érzelmek áramából: „[...] a’ karzaton, az ülés’ folytában, Fáyné, Dr Pólyáné és Schodelné valami étel-félét és zsemlyét ettek, hajdúk által hozatva. - Szeretném tudni, 908 Eötvös, Kölcsey, I. m.., 19. 909 1839. november 24. 910 Uo. 911 Uo. 912 „A közönséghez fordulás (pragmatikus) alakzatai is azt igazolják, hogy a közönség a beszéd társszerzőjének tekinthető.” Porkoláb, I. m., 123. 913 Eötvös, Kölcsey, I. m., 19. 914 1839. november 24. 915 Uo. 916 Bártfay Liszt koncertjéről írja: „Végre kijött a’ világhírű hangmüvész, riadó taps ’s végnélküli éljen! zajtól fogadtatva. [...] Azt lehete várni, hogy az egész színház halomra törik a’ végtelen tombolástól. [...] mind végig olly csend uralkodék, hogy egyetlen egy szusszanást sem lehete hallani - mintha mindenik lélekzetét visszatartaná ’s kővé meredt volna.” 1840. január. 4. 917 1839. november 24.
