Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - IRODALOM ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET TALÁLKOZÁSA - E. Csorba Csilla: Ködösítés - gondolat-fragmentumok a századelő fotográfiájáról
70 E. CSORBA CSILLA nyelvén szólva: „az új nagy vállalkozáshoz új nagy technika kellett.”10 Bár nem született külön esztétikai krédó vagy manifesztum, a fotózás „festői”, a piktorialista irányzathoz tartozó képviselői országhatároktól függetlenül is ismerték és „követték” egymást. Idealistának bizonyultak a haszonelvű akadémizmussal szemben, költőiek a naturalista, pozitivista esztétikát követők mellett. Kitörtek a műtermek zárt világából s a természethez menekültek, képeiken a természeti táj a hangulatok, érzékek tájává változott. Borongós északi sziklák, ködben úszó, sokat sejtető hegyvonulatok, csapkodó hullámok, a horizontot távolra helyező, végtelennek tűnő mezők, megfoghatatlan rezdülések jelentek meg a képeken: a látvány szépsége metafizikai tartalommal, költészettel társult, a teremtett homály, az életlenség érdemmé vált. A századvég polgára a hagyományos értékek megkérdőjelezésével olyan intellektuális válságon esett át, amely a valósághoz még olyannyira köthető fényképezés képviselőit is elbizonytalanította, a kétségek, félelmek mentén az álom, a fantázia, az illuminációk, a vágyak, hitek, víziók, halluci- nációk követésére sarkallta." A Műcsarnok festészeti kiállításain szereplő munkák, majd a fotókiállításokon bemutatott művek ismétlődő címadása is jelzi a szimbolikus tárgyválasztást, a víziók, hangulatok megjelenítését, a „lelki diszpozíciók” közvetítését pl. Őszi hangulat, Ejt hangulat, Alkony, Holdvilág, Nocturne stb. Az új irány képviselői szerint a valóságnak csak egy részletét kell kiemelni, a többit háttérben, akár további asszociációt is megengedve, „életlenségben” lehet hagyni." A bizonytalanság, az egyre jobb mű megalkotásának a vágya vezérli a csak fragmentumokban, vázlatokban, tanulmányokban gondolkodókat. Nádai Pál Székely Aladár albumáról megjegyzi: „írókról, művészekről való fotogramjai, melyek egy füzetben megjelentek pár évvel ezelőtt, tanulmányok a szó legjobb értelmében. Tanulmányok a fény és az optikai eszközök kifejezőképességéről, mellyel mindazt, ami egy arcban hangsúlyozható, jellegzetes, brilliáns egyszerűséggel írta oda a fény- érzékeny papírra.”13 A kánonná váló szimbólumok nyelve, így pl. az „indécis” fogalma - a szubjektum, a művész énjének, lelkének intim motívumaival találkozott, amely magában hordozta a világ megváltoztatására, jobbítására irányuló szándékot is. Naiv gyerekarcok, a misztikummal felruházott nőalakok, jelmezbe öltöztetett pszichologizáló, az Én többféle arcát felmutató
