Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - IRODALOM ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET TALÁLKOZÁSA - Gellér Katalin: Ködlovagok, maszkok, fantázialények: Irodalom és képzőművészet találkozása a Ködlovagok című kiállításon
40 GELLER KATALIN reflexivitásának a vizsgálata. A képzőművészetben is megfigyelhető, hogy a narrációit felváltják az ikonizáciőt előkészítő jegyek, előtérbe kerülnek a hangulati, lírai, zenei hatások felkeltésének eszközei (vázlatosság, töredékesség, füst, köd, fátyol stb.). A művészet saját anyagából építkező jegyeinek vizsgálata szempontjából is jelentős a Ködlovagok. Írói arcképek című esszékötet, mely egy korábbi írás (Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai) inspirációjából indult ki. A Thurzó Gábor szerkesztette kötet egyfajta kísérletnek is tekinthető a korszak fő karakterjegyeinek feltárására és az új művészet befogadását illető kérdések megválaszolására.5 Márai Sándor bevezetőjében a ködlovagok közé sorolta be mindazokat a nagy és „kismestereket”, akik a századforduló és századelő paradigmaváltásában szerepet játszottak, mindazokat, akik az elbeszélő, történetcentrikus művészet példáját elhagyva csak a művészettel, az írói eszközök finomításával, lehetőségeik kiszélesítésével foglalkoztak, akik a formára, a kifejezési eszközökre koncentráltak, azaz akik „csak írók” voltak.6 A Ködlovagok kötet egykor arra vállalkozott, hogy kiemeljen a feledésből számtalan arra érdemes művészt, még ha töredékes vagy változó színvonalú is az életműve. A befogadó és a műalkotás találkozásának útjaira is utal; az új lassú és nehézkes elfogadására, s később, az újdonság elmúltával az úttörők elfelejtésére. A kánon változását is élesen tükrözi, hisz - a mai olvasó számára meglepő módon - az elfeledett írók között találjuk Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Gárdonyi Géza, Juhász Gyula és Tóth Árpád nevét is. Ilyen értelemben a századforduló kiemelkedő festői közül Gulácsy Lajos, Csontváry Kosztka Tivadar szintén a ködlovagok közé tartoztak, ők még később váltak elfogadottá, a magyar művészet elismert alkotóivá. Ahogy az irodalomtörténetnek, a művészettörténetnek is nagy dilemmája a másod- vagy harmadvonalba sorolt alkotók megítélése. Tanulmányozásuk kikerülhetetlen, ők adják a kor művészeinek derékhadát, s gyakran közvetlenebb tükrei az adott időszak gondolatvilágának és az ízlés változásának, mint a kiemelkedő alkotók. A századelőről teljes és hű képet csak akkor kaphatunk a képzőművészetben, ha „kismestereit”, elsősorban a valóban sokáig elfeledett grafikusokat is kiemeljük a feledésből.7
