Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - IRODALOM ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET TALÁLKOZÁSA - Bednanics Gábor: Impresszió, kép, szókép: Képzőművészet és költészet párbeszéde a századfordulón
IMPRESSZIÓ, KÉP, SZÓKÉP 25 tét, s ha van benne igazi tehetség, ha jártas a művészetében, akkor az eredetit az ő sok mindent módosító ábrázolásában jobban látom, mint ahogy addig láttam, sőt az ő ábrázolásában látom csak igazán. Némely festmény általunk már jól ismert vidéket mutat be, s mégis úgy érezzük, hogy meglep az újdonságával. Ismeretlen részleteket fedezünk fel rajta; ismeretlen érzéseket kelt bennünk. Csaknem azt hisszük, hogy most látjuk először s a bennünk támadt érzések teljesen újak. Mi okozza ezt a csalódást? Az, hogy maga a művész jelölte meg, hogy mit és hogyan lássunk. A természet ugyanis mindenben bőkezű, míg az igazi művész a lényegesre szorítkozik, a fölösleges, mellékes dolgokat mellőzi, szűkít, kurtít, nyeseget. [...] A műalkotás igazsága ugyanis nem más, mint az érzés igazsága, mely mindig egyéni, mindig különálló, de a melybe könnyen beleélhetjük magunkat, mihelyt meggyőző tud lenni. Ezért aztán bátran elmondhatjuk, hogy minden művészi alkotás annyit ér, mint a benne megnyilatkozó lélek.”19 Visszatérve Olgyai esztétikai alapvetéséhez, a festészet anyagi alapjai nélkül mit sem érnének az egyéni látásmód újító törekvései: „Elemezzük már most azon tényezőket, amelyek a műremek létrejöttekor mértékadók, s a tájfestészet művészi szuggesztióját előmozdítják. A három alkotórész, melyeknek mindegyike már önállóan is hatalmas szuggesztív tényező: a vonal, a szín s a színárnyalat. Vizsgáljuk meg mind a hármat a hangulathoz való viszonyában. A régibb esztétika megelégedett azzal, hogy a művészi szépség elemzésénél mindent formális viszonyokra alapított. Az újabb esztétika azonban mindenben a pszichofizikai folyamatot vizsgálja s észrevette, hogy még a vonal sem lehet esztétikai szemlélődésünk tárgya, anélkül, hogy bizonyos mozgást ne fűznénk hozzá, mely szemünk közvetítésével saját lelkűnkben jön létre. A vonal magában véve se nem szép, se nem rút, azzá csak lelkűnkhöz való viszonyában lesz s esztétikailag véve tulajdonképpen egyforma lelki eredmény még az is, hogy a szem a szivárvány görbe vonalán végigsiklik-e, vagy pedig a madarat ugyanazon vonalú röpülésénél végigkíséri. [...] Egy-két vonással odavetett vázlat számtalan érzelem forrása lehet, mert nem a vonalnak tulajdonítunk bizonyos becset, hanem
