Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - IRODALOM ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET TALÁLKOZÁSA - Bednanics Gábor: Impresszió, kép, szókép: Képzőművészet és költészet párbeszéde a századfordulón
IMPRESSZIÓ, KÉP, SZÓKÉP 21 „Az impresszionisták eredetileg nem az impresszióból indultak ki és nemcsak az elnevezést, hanem tartalmát is csak akkor vállalták, amikor az ő leglelkiismeretesebb szándékú, a leghűségesebb utánjárással megfigyelt természet-stúdiumaikban mások szeszélyes impressziók ellenőrizhetetlen játékát vélték leleplezni. De aztán vállalták, könnyű szívvel és büszkén a gúnyos elnevezést: szívesen elismerték, hogy a szemlélet addigi objektiviz- musával, a tárgy állandó, mindig és minden körülmények között azonos jegyeinek uralmával szemben ők csakugyan előtérbe engedik a megfigyelésnek, az impressziónak egyéni munkáját, más szóval: a festő líráját is.[ _] Később aztán a művész temperamentumán keresztül meglátott természet definíciójában a természetről a művész temperamentumára helyeződött át a súlypont. Vagyis más szóval: megkezdődött az egyéniség hang- súlyozása. A természet mindjobban szubjektivizálódott. A pozitív kontúrok mindjobban belemosódtak a festő lírájába. Hovatovább minden érzékelhető eltűnt a vászonról, hogy a szublimált lírának helyet adjon.”8 A líra és a piktúra alakulástörténetét Babits is párhuzamosként taglalja 1910-es fogarasi szabadlíceumi előadásában. A valóságtól és a tapasztalat tárgyaitól a szubjektív nézőpont felé tett lépés a modern művészet átfogó sajátossága.’ A költészet esetében persze a szavak, (újabb közegként) a zeneiség és hanghatások, a képzőművészet esetében pedig a szín és a vonal képezhetik az alapját ennek a szubjektivizálásnak. A közös mozzanat azonban nem a különböző médiumokhoz kötött művészi formák anyagában, hanem az anyaghasználat mikéntjében rejlik: a hangulat, mely a századforduló egyik legkedveltebb, egyszersmind legkevésbé magyarázott fogalma, felelős azért, hogy az egyéni látásmód érvényre juthasson. Ennek formálódása a képzőművészetben főként Mednyánszky László recepcióján követhető nyomon, akinek „tájképei a hangulatot a bizarrságig fokozzák”.10 A túlzásnak mint sajátos esztétikai kategóriának a hangsúlyozása természetesen a 19. század végén közkeletű megközelítésmodellekben is az újításokkal szemben felhozott vádként artikulálódik, mivel a művészetben az arányosság szavatol a szépségért, ami pedig az igazság nélkül mit sem ér. Az igazságot hazai viszonylatban a nemzeti művészet elemeinek hangsúlyozása hivatott szolgálni, ahol is a benyomás és a hangulat nem merülhet
