Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - KÖDLOVAGOK - Dancsecs Ildikó: A „látvány” poétikája a századforduló novellisztikájában (Gozsdu Elek: Őszi eső)
116 DANCSKCS ILDIKÓ eredményeit felhasználva, ugyanakkor a legújabb narratológiai, medioló- giai és szöveghermeneutikai módszereket érvényesítve kívánják megragadni a romantika és a klasszikus modernség irodalomtörténeti korszakai mellett (és között) oly sokáig háttérben maradt időszak specifikumait és formanyelvi újításait. Ez a - mondhatjuk, új irányú - megközelítés abból az előfeltevésből indul ki, hogy „az impresszionista festészet eljárásmódjainak kategorizálása nyomán az irodalom területére áthelyezett stílus a két művészeti ág eltérő mediális helyzetére és az ezzel összefüggő érzékelésiészlelési folyamatok különbségére nem reflektált.”5 Megfigyeléseik pedig sokszor nem terjedtek ki a novellák prózapoétikai eljárásainak vizsgálatára, hanem, figyelmen kívül hagyva az irodalmi műalkotás verbális feltétele- zettségét, az impresszionista festészet sajátosságait mintegy áttükrözve kívánták tetten érni az irodalmi alkotásokban, a színek gyakoriságának vizsgálatától a „hangulat” fogalmának felületes használatán át egészen a befogadói magatartásban bekövetkezett változások feltételezéséig. Dobos István kiváló monográfiájában az evokatív, képzetfelidéző szavaknak nem elsősorban „hangulati”, hanem poétikai újító jelentőséget tulajdonít: „a megismerésnek új távlatot nyitó intenzív kifejezőerővel”6 az elbeszélés a „tárgyias- lélekrajzi novella” kialakulásával a lírához látszik közeledni. (A századvégi elbeszélésnek a lírához való közelítése persze nem itt jelenik meg először).7 Ez esetben tisztán prózapoétikai elemzéseket kapunk a narrációs technikában bekövetkezett váltás szempontjából. „A transzformációs motívumokat alkalmazó tárgyias lélekrajzi novellában a leírások és a lelki folyamatokat redukált narrációval rögzítő utalások szorítják háttérbe a külső cselekmény szerepét.”8 Az elbeszélés struktúrája tehát egyfelől azáltal közelít a lírához, hogy a mindentudó elbeszélő háttérbe szorul és helyét egy metaforikusán megformált (táj)leírás veszi át, amely ugyanúgy képes lesz a textus egészét meghatározó jelentésszervező tevékenységre. Másfelől pedig a transzformációs motívumok kerülnek az elbeszélés középpontjába, és ezek a „kétirányú képzettársítás folyamatát elindító epikai elemek nem kerülnek racionális, oksági kapcsolatba, tehát megőrizhetik vibráló többértelműségüket, jelentéstranszformáló hatásukat”1'. A mozgalmas események helyét átveszi egyfajta hangulatteremtő leírás, amely a környezetrajz szenzuális megjelenítése által a belső élet képeit avatja az elbeszélés és az interpretáció tétjévé.
