Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - KÖDLOVAGOK - Dancsecs Ildikó: A „látvány” poétikája a századforduló novellisztikájában (Gozsdu Elek: Őszi eső)
A „LÁTVÁNY” POÉTIKÁJA A SZÁZADFORDULÓ NOVELLISZTIKÁJÁBAN 115 megvizsgálja az egyes színnevek gyakoriságát is. Említi még az olyan, általa „fényesnek” nevezett szavak előfordulásait, mint a csillogó, sugárzó, szikrázó, tündöklő, fénylő stb., az arany vagy az ezüst rendszeres megcsillanását mesterséges fényben, amely az érték, az állandóság és az elegancia értelmi hordozójává válik. Vizsgálja továbbá a különböző napszakok, fényforrások előfordulásának gyakoriságát. A természeti fények közül a holdfény, a hajnal és legfőképpen a köd, az ember alkotta, mesterséges fények közül pedig a gázlámpa vizuális jelentősége a legerőteljesebb. Ezek a munkák tehát a legkülönfélébb statisztikai eredmények alapján kívánják meghatározni a századforduló novellisztikájának specifikumait és megfeleltetni azt a képzőművészetben bekövetkezett stílusváltásnak. Megtudhatjuk többek között azt is, hogy a szecesszió legkedveltebb színe a fehér, és hogy az impresz- szionista szövegek dekorativitásáért a kék, a zöld és a lila színek gyakorisága felel. A novellákban tetten érhető újfajta, erőteljesebb vizuális és más érzékszervekre ható stiláris eszközök számbavétele azonban csak részben terjed ki az elbeszéléstechnikai sajátosságok elemzésére. Amikor mégis, az inkább a tárgyalt motívumoknak - például a ködnek vagy a színeknek - a narrációra gyakorolt hatására szorítkozik. Ilyen többek között az „elmosódás technikájának” vizsgálata, amely arra összpontosít, hogy a köd és az egyéb természeti jelenségek gyakori visszatérése miként befolyásolhatja az elbeszélés struktúráját. A kutatásnak ez a területe tehát a stílus nyelvi formáit, szókincsét, jelzőhasználatát, jellegzetes színeit, hanghatásait, díszítő motívumait és hangulatélményeit vizsgálja, azaz az „egységes hangulati élményt szenzuálisan megidéző impresszionista prózastílust”3. Felmerülhet azonban a kérdés mit tehet ezen túl az irodalomelméleti igényű megközelítés? Ha továbbra is a festészeti impresszionizmus eredeti értelméből kívánunk kiindulni, vagyis a törekvésből a pillanatnyi benyomás visszaadására, akkor az emlékek felidézése - amely a századforduló novellisztikájának egyik alapszituációja - nem lehet impresszió: „vajon az abszolút jelen idejű érzékelésben elrebbenő hangulatélményt a szenzuális leíráson kívül mivel idézheti fel az epika formanyelve?”4 Az elmúlt időszakban szerencsés tendencia figyelhető meg a magyar irodalomtörténeti vizsgálódások színterén; jelentősen megnövekedett azoknak a századforduló irodalmával foglalkozó tanulmányoknak a száma, amelyek a recepcióirodalom eddigi
