Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 21. (Budapest, 1997)
2. Az arab medicina assimilatiója a későközépkori latin orvosi irodalomban
15 A vita századunk közepéig, a teljes kéziratanyag feltárásáig tartott, amikoris kiderült, nem az a baj, hogy Constantinus Africanus plagizátor lett volna, hanem inkább az, hogy fordítóként túl eredeti. Nem az általa fordított arab szerzőtől vette át a gondolatot, hogy saját szerzeményeként adja elő, hanem pont fordítva, az eredeti szöveghez fűzte néha, fordítás közben, saját ötleteit. Ha ez tudományos szempontból erősen vitatható eljárás is, a medicina szempontjából nem értékelhető teljesen negatívan, mert így nemcsak befogadtatott, hanem az európaival ötvözve be is olvasztatott az arab tĥeória. Ha tehát azt a 25 tételből álló egész irodalmi gyűjteményt nézzük, amit Corpus Coñs añ ¡ñųñ címen tartunk nyilván, akkor ebből 16 mű az, amelyek az arabismus nagy kompendiumai, lényegében hiteles forrásai a későközépkorban assimilalódott és ható görög—arab medicinának. Ilyen értelemben lehet összefüggést találni Albicus ,,Ve ųláriųs seu regimen hominis" című műve és a Constantinus féle ,,De re ña ura i" című opus között, valamint Bartholomaeus Squarcialupis Antidotariumával a Constantinus féle Antidotarium relációjában. 10 Miután mindkét említett munka szerzői — ha nem is magyarok, de hosszabb időn át Magyarországon működtek és hatottak, — nem túl merész következtetés, hogy a magyarországi medicinában is jelentős szerepet reprezentál az arab medicina. Természetesen rendkívül fontos és tulajdonképpen nem is volna elkülöníthető a tárgyalt korszak perzsa orvosi irodalmának befolyása az európai orvostudomány alakulására. Tárgyalása azonban hosszabb tanulmányt igényel. Bizonyos mértékig kiegészítője a Corpus Constantinum-n-dk a szíriai orvosok, — beleértve a nesztoriánusokat is, — irodalmi munkássága, melynek gyűjteményét Corpus Syriacorum néven ismerjük. Ami a receptiós periódust és az assimilatios processust illeti, ezekre az a jellemző, hogy maga a korszak a tudást keresi általánosságban és praktikusan; kevésbé törődik a tudományos akribiával. Az eljárás a témával foglalkozó, ahhoz értő, abban járatos fordítóé, akiben nem a nyelvész dominál, hanem akit inkább a pedagógiai Erós vezet. Úgy tűnik, a fenti megfogalmazás mintegy szembeállítja a későközépkor tudományközvetítő alakjait a humanisták filológiai érdeklődésével és kultúrszociológiai szituációjával. Valójában itt nem ellentétről, csak elkülönítésről van szó. Ez viszont természetes, hiszen más kor, más történelmi milieu, szükségképpen más metĥodikát kell, hogy követeljen. Nem döntő, de némileg jellemző — megint csak egy kicsit a humanizmussal szembe állítva —, hogy az arab medicinában külön könyvek szolgálták a tanulás és külön írások a tanítás céljait. Ha végül a Corpus Constantinum kapcsán a görög—arab auctorok arányát vizsgáljuk, úgy azt látjuk, hogy jelentőségében a salernói arabismusban az újjáéledt Galenos volt az uralkodó. Természetesen Abulcasis, Al-Kindi, Rhazes, Haly Abbas és a többi arab orvos mellett, miért is helyesebb ezt a korszakot a görög—arab receptió és assimilatio időszakának nevezi. A mintegy fél évszázadai későbbi toledói arabismus, melyet Gerardus Cremonensis személyéhez fűzünk, már csaknem tisztán arab szerzőket reprezentálván, e tekintetben egyértelműen arab. Miután ez a befolyás is elsősorban és döntően francia (Chartres) és olasz (Palermo) orvosi iskolákon keresztül hatott, úgy a Corpus Toletanumra mindaz érvényes, amit disciplinaris szempontból a Corpus Constantinum-ró\ megjegyeztem. Nem lehet e tanulmányban feladatom, hogy a klinikai részleteket elemezzem, mégis megemlítendőnek tartom, hogy az egyes arab szerzők közül mi az, amit ma az orvostudomány 1 0 Leipzig, 1484 (Marcus Brand).
