Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 21. (Budapest, 1997)
12. Medicina a reneszánsz egyetemen
118 Felépítése, beosztása megfelel a 16. század elején szokásos orvosi curriculumnak. Még mélyen gyökerezik a skolasztikus hagyományban. Egyházi kötődését pedig az előszót befejező három ima mutatja. 13 9 A mű hét könyvből áll. Az első, az olvasandó könyvek áttekintő felsorolása, a második, a modus legeñđi ismertetése, a harmadik, az orvosi stúdium fontosságának indoklása, a negyediktől a hetedik könyvig a tanévekre bontott ötéves curriculumot tartalmazza: ,,quia artium magister quinque annis ad Doctoratum in medicina ad minus s ųđere debet" (Liber I. pars I.). Noha mint mindenütt, így Bécsben is feltétele volt a medicina hallgatásának a befejezett artis Studium, a könyvlista az általános műveltséget emelő könyvek sorával végződik. Ennek a merőben szokatlan eljárásnak csak egy magyarázata lehet, az, hogy az ars fakultás nem nyújtott kellő alapot a további stúdiumokhoz, nem biztosította az orvostól jogosan megkövetelt alapműveltséget. Erről egyébként Petrus Ramus is panaszkodott a párizsi egyetemen. Ezek között a medicina szempontjából «libri non principales» között találjuk a Bibliát, Terentiust, Aeneas Sylvius Aesopus kiadását, az Alexañđñ Magñi Histoña-t, Pogiustól a História septem sapientum-ot és ,,consimilis Ulis" (Liber I. pars I., c.). Stainpeis, illetve a fakultás minden konzervativizmusa ellenére sem kétséges itt a humanizmus hatása, amit a «prop er corruptam aut obscuram literam libri»-re vonatkozó megjegyzése is mutat (Liber 4, pars 2., 30). Cuspinianus, Vadianus, Celtis működése színhelyén ez igazán érthető. A modus legeñđi részletezése — pl. Avicenna Canonja tanulásának a módjáról szóló fejtegetés —, viszont éppen a skolasztikus tanulás precízen meghatározott középkori rendje szerint való. A textus és a hozzárendelt scriptum a 13. századi statútumokban is ezekhez hasonlóan olvasható. Az Avicenna tankönyv előadásához és tanulásához segítségül hívott irodalom is csak középkori szerzők, Egidius, Theophilos, Philaretos tollából való. A konzekvensen visszatérő felhívást Avicenna buzgó és szorgalmas tanulmányozására így indokolja: ,,Quia hic totum fundamentum medicinae et speculativae et practicae ab Avic. ponitur" (Liber II. pars 1). Némi önállóságot a 2. Canon tanulmányozásának magyarázatakor mutat Stainpeis, amikor a megértést, a könnyebb elsajátítást segítő irodalmat ajánlva hozzáfűzi, hogy maga is írt egy «repertórium ųminis maior»-t, amit akkor fog kiadni, ha ez a munkája kedvező fogadtatásra talál (Liber VI. pars 3). Stainpeis könyvének érdekessége és érdeme, hogy a fiatal orvos számára, a promóciót követő két évben még elolvasandó könyveket is sorra veszi (Liber II, pars 2-3). Itt a számos, jól ismert középkori kommentátor textusai között korabeli művel is találkozunk, egy szifilisz irattal. 14 0 A «sųđor anglicus»-xó\ Stainpeis itt nem tesz említést. Nagy korszakváltások a hagyományos rendet szívesen őrző egyetemek tanrendjében mindig fáziseltolódással jelennek meg. A régebbi oktatási-tanulási kánon13 9 1. Oratio ad implorandum de votivis gratiam. 2. Oratio pro impetranda memória 3. Devotissima oratio, qua nihil salubrius excogitari potest, maiestatem summi medici ad misericordiam flectens. 14 0 Libellus de morbo gallico cum explanatione arboris signorum editus per /o/ifanem] Almenar, Hispanum, artium et medicinae doctorem (s.a.); Juan Almenar 16. századi neves és tudós doktor Valenciában. Ő volt az első, aki a parenterális higanyterápiának tudományos jelleget adott, az eljárást megfigyelések alapján végezte, s a mellékhatásokat igyekezett elkerülni. A könyv helyes címe: Libellus de Morbo Gallico, quem ita perfecte eradicare ipsum ostendit, ut numquam revertatur; nocumentum in ore accidere non permittens, neque in lecto stare cogens (Venetia 1502,4) A 16. század minden gyűjteményes szifilisz művében kinyomtatták, önálló kiadása még ugyanabban az évben Libellus ad evitandum et expellendum morbum galliçum noviter inventus ac impressus. V.ö. Hensler, Ph.G.: Geschichte der Lustscheuche, die zu Ende des XV. Jahrhunderts ausbrach (Altona, 1783) Bd. 6, p. 50.; Haeser: Geschichte der Medizin, Bd. III. (Jena, 1889) p. 48; továbbá Rosenbaum J.: Die Lustseuche im Altertum (Halle, 1839) pp 7, 9. és 17—19
