Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

II. RÉSZ - A sebészeti technika tökéletesedése, felfedezik a narkózist

70 Comm. Hist. A rt is Med. Supplementum 15—16 utóbbi problémakör érzékeltetésére érdemes foglalkozni az epekősebészet egy korai adatával. Jean Louis Petit, a neves francia sebész 1716-ban jegyezte fel egyik esetét, amikor egy fiatal nő májtáji fluktuáló fájdalmas duzzanatát megpungálva több mint egy liter zöld sűrű epét ürített ki. Nem sokkal ezután a beteg meghalt. Később egy másik hasonló eset­ben úgy járt el, hogy óvatos hasmetszést végzett, nem vágta át a hashártyát, tapintotta a duzzanatot, megvárta amíg megkisebbedik, majd bevarrta a sebet. Egy következő ese­tében fisztula keletkezett, ami sokáig nyitva maradt és a beteg jobban lett. A físztulából szivárgó nedvet Petit megkóstolta és epének találta. Később tágítás után köveket távolí­tott el a hólyagból. Kiderült, hogy a halálosan végződött esetekben az epe a hasüregbe jutott. Előfordult az is, hogy a heves görcsrohamokat követően genny jelent meg a székletben. E beteg boncolásakor megállapította, hogy a köves epehólyag a vastagbélbe perforált. Mind­ezekből Petit azt szűrte le, hogy a műtéti beavatkozás csak akkor indokolt, ha az epehó­lyag az elülső hasfalra ránőtt. Ebben az esetben trokárpunkció és a kanül bevezetése kö­vetkezik. A kő kitapintása esetén óvatos rámetszés, kőeltávolítás a teendő. Évtizedeken át Petit eljárásának szellemében avatkoztak be. Az epehólyag hasfali lenövését torma, kantaridin, hagyma bedörzsölésével igyekeztek provokálni. Mások felületes metszést ej­tettek, a sebbe lúgot öntöttek, trokárt, vagy kutaszt helyeztek el benne a fisztula kialakí­tására. 2 0 A kor sebésze gyorsan és határozottan kellett dolgozzon, még akkor is, ha a pácienst ópium, maszlagos nadragulya, alkoholos italok és hasonló hatású szerekkel bódították. A narkotizálás egy különleges formájaként emlegették a nyers modoráról híres Dupuyt­ren módszerét. Az anekdotikus jellegű adat szerint a nagy sebész úgy sodorta ájulásba a kényes úri dámákat, hogy váratlanul obszcén szavakat kiabált előttük. 2 1 Roppant for­dulatot hozott e téren a belélegeztetéses altatás. Az orvostörténészek joggal állapították meg, hogy ez az új módszer a modern sebészet kialakulásának alapfeltételei közé tar­tozott. Az előzmények a 18. század végére nyúlnak vissza. Az oxigén felfedezését követően többen megpróbálkoztak a tüdőbetegségek belélegeztetéses gyógymódjával. Speciális intézetek is létesültek, ahol ilyen terápiával foglalkoztak. Egy oxfordi,,pneumatikus in­tézetben" dolgozott asszisztensként a fiatal Humphrey Davy (1778—1829), a későbbi nagy kémikus. Davy a nitrogénoxidul hatását tanulmányozva, önmagán is észlelte, hogy e gáz belélegzése nyomán kellemes részegségi állapotba került, amiből jókedvűen éb­redt. Ezért nevezte el ,, laughing gas'-nak (nevető gáz). Megállapította fájdalomcsillapí­tó hatását is. 1800-ban publikálta ezt az észlelését, de nem keltett különösebb érdek­lődést. Ettől kezdve azonban piaci mutatványként, magántársaságokban szórakozásból gyak­ran végeztek bódítást ilyen hatású gázokkal. Egy ilyen élménytől befolyásolva, az USA Georgia államában, Crawford W. Long (1815—1878) fiatal sebész 1842 márciusában éternarkózist alkalmazva eltávolított egy bőrdaganatot úgy, hogy a páciens ebből semmit sem érzett. A műtét ugyan több tanú jelenlétében történt, de Long az esetet elmulasztotta közölni, így a későbbi prioritási harcokban nem volt esélye, azokban nem is vett részt. 1844-ben Horace Wells (1815—1848) amerikai fogorvos több foghúzást végzett nitro­génoxidulos bódítás alkalmazásával. Felbátorodva kedvező tapaztalatain, engedélyt szerzett John Collins Warrentől (1778—1856), a bostoni Massachusetts General Hospital vezető sebészétől, hogy hallgatói előtt bemutassa eljárását. A bemutató Wells és a beteg szerencsétlenségére rosszul végződött, mivel az utóbbi, foghúzás közben élénk fájdalmat

Next

/
Oldalképek
Tartalom