Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

II. RÉSZ - A belgyógyászati terápia nehéz időszaka

63 kaptak a terápiás arzenálban a hashajtók, köptetők, nyugtatók is. Az utóbbiak között főleg az ópium, aminek az alkaloidáját, a morfint, Friedrich Wilhelm Sertürner (1783—1841) 1806-ban izolálta. Elhúzódó tüdőgyulladás esetében alkalmazták a kinin (az alkaloidát a kínafa kérgéből 1820-ban állították elő), amely a lázas betegségek gyógyszereként végig tartotta tekintélyét. Gondoskodtak a beteg pihenéséről és könnyű diétájáról. Hasonlójellegű meggondolásokból és módon épült fel a szívbetegségek belgyógyászati terápiája is. A vérvétel szintén az első helyen állt. A gyomorbajok kezelésében a lokális piócázás, meleg borogatások és dörzsölés, belsőleg tej, meleg víz, kamillatea, ivókúrák, szükség szerint hánytatok, hashajtók szerepeltek. Görcsoldóként az ópium, a belladonna, az 1830-as évektől a bizmutum subnitricum használatos. Ebben az időszakban sokan próbálkoznak a gyomorsavtöbblet lúgos semlegesítésével, vagy ellenkezőleg, mint egyes angol orvosok, a gyomorsavnál is erősebb kémhatású salétrom-, kén-, sósavoldattal. A gyomrot megnyugtató stomachikumként a kínakéreg-tartalmú italok és az ásványvizek váltak be. A különböző eredetű „gyengeségre", vérszegénységben szenvedők roborálására: vas-, arzén-, cinktartalmú szereket adtak és ajánlották a megfelelő környezetváltozást, pihentetést, étrendet. A terápiás gyakorlatban előfordultak hangsúlyeltolódások a már érintett uralkodó trendek, divatok befolyására is. A brownizmus hullámában például visszafogták a vérlebocsátás radikalizmusát. Ugyanez történt a broussais-izmus visszavonulásakor. Előfordult, hogy az ópiumtúladagolás veszélyeit hangsúlyozták erősebben. Erre az időszakra általánosan jellemző, hogy a gyógyszerelés zömmel a sok évszázados gyakorlat hagyatékából élt. Ezt bővítették részben a farmakokémia újabb találmányai, részben a népi gyógyászatból átvett és tudományosan hitelesített szerek, mint amilyen a digitalis is volt. Összességében megállapítható, hogy az akkori belgyógyászatnak a terápia volt a legelmaradottabb területe. Az 1820-as évektől megpróbálkoztak egyesek azzal, hogy a terápiák hatékonyságát statisztikai számításokkal ellenőrizzék és ilyen módon objektíve értékeljék. Ez a törekvés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Jórészt azért nem, mert a gyógyhatások mérlegelése szubjektív volt. A különböző helyeken készült kimutatások összehasonlítása csak durva tájékozódásra adott lehetőséget. A megoldást az egzakt farmakológiai és hatástani kísérleti módszerek bevezetése hozhatta volna. Ezt akkoriban többen is belátták. A Wunderlich-féle program ezt a követelményt kiemelten tartalmazta is. 1849-ben Dorpatban, Rudolf Buchheim (1820—1879) vezetésével megalakult az első olyan intézet, amelynek kísérleti gyógyszerkutatás volt a feladata. E kezdeményezések értékes gyümölcsei a 19. század második felére értek meg. Galvani bioelektromos felfedezését követően igen hamar többen is próbálkoztak galvanizáló gyógykezeléssel. Hufeland és Reil 1793-ban bénulások esetében ajánlották. Még Alexander Humboldt, a nagy természettudós is folytatott fájdalmas önkísérleteket, hogy a hatást kitapasztalja. Szembajok, bénulások és reumatikus panaszok gyógyítására javasolta. Humboldt hívta fel elsőként a figyelmet arra a lehetőségre, hogy az áram valamely ideg vagy izom ingerelhetőségének mérésére is alkalmas lehet.

1

8 A múlt század első évtizedeiben az elektroterápia átcsúszott az ügyeskedő praktizőrök és szélhámosok tevékenységi körébe, meglehetősen lejáratva magát. Ez a helyzet megváltozott, amikor a negyvenes években Gų¡ aųme Benjamin Armand Duchenne (1806—1875), a kitűnő orvostudós közzétette tapasztalatait e kezelési módszerről. Kidől-