Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
I. RÉSZ - Járványok és más tömegesen előforduló betegségek
28 Comm. Hist. Ar ¡s Med. Suppleme ñ nt ñ 15—16 ezt a legújabb kori orvostörténelemben előfordult 1919-es spanyol influenza, amihez esetenként agyvelőgyulladásos szövődmény is társult. Ugyancsak az influenza egy igen súlyos és manapság ismeretlen változataként foghatjuk fel a „sudor Anglicus'-t (angol izzadás). Ez igen heves lefolyású betegség volt. Előzmények nélkül, olykor néhány óráig tartó magas láz jelentkezett, majd bő verejtékezés és aluszékonyság következett be ami az esetek közel száz százalékában halállal végződött. Ezt a kórképet 1486-ban írták le először Londonban. A 16., 17. és 18. században négy-öt pandémiája fordult elő. A betegség kiállása nem eredményezett védettséget az újabb fertőzéssel szemben. A 17. század háborús pusztításai és a hadseregek mozgása nyomán megnőtt a malária előfordulási gyakorisága. Szinte valamennyi neves orvos foglalkozott ezzel a kórcsoporttal, annál is inkább, mivel a kínakéreg-terápia, mint arról már szó esett, ezekben az esetekben hatásos volt. Talán ennek és néhány mocsárvidék csatornázásának köszönhető, hogy a 18. század kezdetétől Európában a malária kezdett visszaszorulni. Az óceánokon hajózó nemzetek orvosai a fokozódó világkereskedelmi forgalom velejárójaként egyre többet találkoztak a skorbut kórképével, a mi főleg a tengerészek egészségét és életét veszélyeztette. Függetlenül attól, hogy nedvkórtani, jatrokémiai alapon magyarázták, vagy valamilyen fertőző betegségnek tartották, egyre több tapasztalat gyűlt arról, hogy a friss növényi táplálék és a savanyúságok (az ecet é, az uborka, a citrom egyaránt) ilyen esetekben megelőző, illetve gyógyító hatásúak. A hollandok már a 16. század végétől rendszeresen gondoskodtak a friss főzelék- és gyümölcs-ellátásról hosszú tengeri útjaikon. Később ebben mások is követték őket. Az ezt tárgyaló klasszikus értékű tanulmányok és a megfelelő hivatalos intézkedések zömmel a 18. század második felétől jelentek meg. A betegségek egy viszonylag feltáratlan csoportját kutatta fel Bernardino Ramazzini (1633—1714) a kitűnő olasz orvostudós. Alapvető munkája a foglalkozási betegségekről (De morbis artificum diatriba) 1700-ban jelent meg. Ipari ártalmakról találni irodalmi nyomokat az antik szakirodalomban is. A későbbiekben Paracelsus és Agricola idevágó írásai érdemelnek említést. Módszeresen, elemzően azonban Ramazzini vállalkozott elsőként e tárgykör feldolgozására. Mélyen érdeklődött a munkások sorsa iránt. Felkereste a munkahelyeket, megismerte az ottani körülményeket, a speciális terheléseket és veszélyeztetettséget. Több mint ötven mesterséget tanulmányozott orvosi szempontból. Klinikusként és kórboncnokként is alkalma volt vizsgálódni. Megállapította, hogy mi és hogyan egészségrontó a halászok, a vadászok, a bányászok, a bábák, a mosónők, a katonák, a képzőművészek, az énekesek stb. mindennapos tevékenységében. Sokat töprengett a környezeti ártalmak 5. almi. A londoni Newgate börtön szellőz ç ője. Hales találmánya (1751)
