Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

I. RÉSZ - Járványok és más tömegesen előforduló betegségek

26 j Comm. Hist. Artis Med. Supplementum 15—16 William Smellie (1680—1763) nevéhez fűződik egy fontos medenceátló, a conjugata diagonalis fogalma. Az ő véleménye szerint, ami hazájában széles körben elfogadottá vált, 1000 szülésből 990 a szokásos segítséggel lezajlik. Igen népszerű tankönyvében kitűnő ábrákat készített. Kidolgozta a klasszikus angol forceps alaptípusát. A petefészek szerepének megismerése a megtermékenyítés aktusában gyökeres változást hozott a korabeli nőgyógyászati szemléletben is. Addig ugyanis a nőiesség anatómiai lényegének a méhet tekintették. Ennek helyébe az ovarium került, amelynek a szerkezeti és funkcionális tanulmányozása mind több kutatót foglalkoztatott. A méh egykori jelentőségének bizonyítéka a hisztéria elnevezés is. Ezt a kórképet évszázadokon keresztül a méh (hüsztera) mozgásaival hozták összefüggésbe. Akkoriban még úgy vélekedtek, hogy ez kizárólag a női nem betegsége. A barokk kor emberének fogékonysága a lelki jelenségek észlelésére és elemzésére magával hozta a női psziché jellemzőinek felfedezését is. így érthető, hogy több kitűnő 17. századbeli orvostudós a nők körében gyakrabban jelentkező neurotikus megnyilvánulást — ezek között a hisztériát — fokozott lelki megterheléssel, érzelmi instabilitással magyarázták, elvetve az antik eredetű egyoldalúan szervi értelmezést. Amíg azonban ebben a korban a szülészet mindinkább a sebészeti munka egy önálló specialitásává fejlődött, addig a nőgyógyászat még sokáig az orvosok hatáskörében maradt, annak is a perifériáján. Az idetartozó betegségeket az uralkodó irányzatokból dedukálva értelmezték. A terápiák is ennek megfelelően stagnáltak. A különböző gyógyszeres öblítések, altesti gőzölések, füstölések fordultak elő a leggyakrabban, többnyire értéktelen vagy a betegre egyenesen veszélyes eljárások. JÁRVÁNYOK ÉS MÁS TÖMEGESEN ELŐFORDULÓ BETEGSÉGEK Sydenham szerint az általa kezelt betegek kétharmada lázas, v a\am'úyen fertőző betegségben szenvedett. E kórképek többségét a leírások alapján azonosítani lehet. A legnehezebb próbatételt a nagy néptömegeket sújtó járványok jelentették. Ezek közül is kiemelkedett a legfélelmetesebb, a pestis. Ez az epidémia a ugyan a 17. században már nem pusztított olyan méretekben a kontinensünkön, mint az előző századokban, de az 1630-as milánói és az 1665-ös londoni járvány a kor legszörnyűbb élményei közé tartozott. Londonban, a pestis következtében 1664 végétől 1666 februárig mintegy 60 000 ember halt meg. A kórkép vagy a heves, néhány óra alatt halállal végződő szeptikus formában mutatkozott, vagy fájdalmas nyirokcsomó-duzzanatokkal (búbokkal) jelentkezett és a vég néhány napi szenvedés után következett be. Az esetek kisebb részében spontán gyógyulás is előfordult. Úgy tűnik, hogy a pcstises bubó megnyitása, felfakasztása a kellő időpontban sokat segíthetett a páciensen. E drámai körülmények érzékeltetésére érdemes idézni az események egyik szemtanúját, Daniel Defoe-t: ,, Kiváltképpen a daganatok okoztak iszonyatos, egyes esetekben kibírhatatlan fájdalmat, és az orvosok és felcserek sok szegény szerencsétlent mondhatni halálra kínoztak. Mert a duzzanatok néha megkeményedtek, s az orvos ilyenkor erős húzótapaszt vagy meleg borogatást alkalmazott, hogy felfakadjanak, ha ez nem segített, felvágta vagy bemetszette őket, ami iszonyú kínnal járt. Amde részben a ragály, részben épp a tapaszok túlságos húzóereje következtében ezek a duzzanatok olykor annyira megkeményedtek, hogy már semmiféle szerszámmal nem lehetett felvágni őket, s ilyenkor égetőszereket raktak rájuk. Bizony e gyötrelmektől eszüket vesztve sokan meghaltak,