Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

III. RÉSZ - Új utakon a diagnosztikában

108 Comm. Hist. Art is Med. Supplementum 15—16 Ugyancsak áttekintettük a gyomor- és bél szondázással nyert emésztőnedvek diagnosztikáját. A 60-as évektől alkalmazták a székletbe került vér kimutatására a guajakgyanta reakcióit. A később tökéletesített metodika Hermann Weber (1865—1943) nevéhez fűződik. Valamennyi testnedv, illetőleg váladék mikroszkopizálása is beépült a laboratóriumi diagnosztika rutinjába. A századfordulóig még a vizeletüledék vizsgálata dominált. A következő évtizedekben a vér alakelemeinek diagnosztizálása igényelte a legtöbb munkát. A húszas évekre terjedt el a vérsüllyedés meghatározása a szervezetben zajló gyulladások és a daganatos betegségek kórismézésére. A szerológiai vizsgálatok fellendülésével már foglalkoztunk. Különleges reakciókat dolgozott ki Emil Abderhalden (1877—1950) fehérjeproduktumok kimutatására. 1912-ben találta fel a róla elnevezett terhességi próbát. Új, rendkívül jelentős diagnosztikai és terápiás lehetőségek előtt nyitott utat Heinrich Quincke (1842—1922), amikor a gerinccsapolás technikáját kidolgozta. Erről 1891-ben számolt be. Már Magendie észlelt kísérleti állatokban kóros liquorelváltozásokat, központi idegrendszeri elváltozások következtében. Ernst Leÿden (1832—1910) a 80-as években e folyadék nyomásingadozásaival foglalkozott és felfigyelt annak kórtani jelentőségére. Quincke is részben e nyomásértékek megállapítására törekedett, amikor kutatásaihoz fogott. Ugyanakkor terápiás hatást is remélt és ért el a kórosan megnövekedett nyomás csökkentésével. Ezután került sor a liquor morfológiai és kémiai diagnosztikájának kimunkálására. A múlt század derekán még a lokalizációs tájékozódást szolgáló, olykor meglehetősen kíméletlen vizsgáló műszerekkel is dolgoztak. Készítettek például a légzőerő mérésére alkalmas gépet, amivel a súlyos tüdőbetegeket is vizsgálták a „pneumometriás értékek" meghatározására. Kemény megpróbáltatást jelentettek a betegeknek a még kezdetleges technikájú tükrözések. A hajlékony anyagból készült csövek világítási megoldásai elégtelenek voltak. A merev csövek esetében pedig a páciens igénybevétele volt megterhelő, sokszor veszélyes. A gasztroszkopizálás gyakorlata ezért lassan terjedt el. A végbéltükrözés egyszerűbb feladat volt és a múlt század utolsó évtizedében már sokfelé végezték. Abban az időszakban alkalmazták a már csak történeti érdekességų „diaphanoszkopizálást". Ennek az volt a lényege, hogy valamely üreges szervbe egy erre a célra kiképzett pici izzólámpát juttattak be. Az így átvilágított szerv és a környező szövetek világosabbsötétetbb rajzolatából próbáltak diagnosztikus következtetéseket levonni. A mellkasüreg szkópozásával egybekötött hasznos műtéti technikát dolgozott ki Hans Christian Jacobeus (1879—1937) a mellhártyalenövesek megoldására, ami a tbc-sek kezelésében vált be. A bioelektromos jelenségekre épülő diagnosztikai eljárásokkal az előző fejezetekben foglalkoztunk. Wilhelm Konrad Röntgen (1845—1923) felfedezése forradalmasította az orvosi diagnosztikát. Az orvostudomány igen gyorsan és fogékonyan reagált. 1895. december 28-án hangzott el a tudománytörténeti jelentőségű beszámoló a Würzburgi Természettudományos Társaságban és 1896-ban már működött a berlini Charitéban az első röntgen vizsgáló készülék. 1897-ben megalapították a röntgensugárzással foglalkozó tudományos intézetet. Számos röntgen-társaság alakult. Az első errre specializálódó folyóirat 1896-ban indult meg.

9 A klinikumban először a csontelváltozások (törések, daganatok, ritkulás stb.) és az idegentestek diagnosztikája profitált az új technikából. Hamar észlelték az érelmeszesedéses elváltozásokat is. Wolf Becher (1862—1906) német orvosnak támadt az a gondolata, hogy sugárfogó anyagot helyezzen el a kísérleti állat gyomrában. Nem szájon