Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

III. RÉSZ - A belgyógyászati terápia megerősödése és első átütő sikerei

109 keresztül juttatta oda, hanem hasi műtétből történt feltárással. így derült ki, hogy a testüregek is röntgenezhetők. Mások szonda levezetésével regisztrálták a gyomor anatómiai viszonyait. Volt, aki vasvegyületet tartalmazó kapszulát nyeletett és annak útját követte a röntgenernyő előtt. Mindezt kombinálták a gyomorba történő levegőbefúvással is. Hermann Rieder (1858—1932") burgonyapüréből, tejből, húspépből és 2—3 kanálnyi sugárfogó bizmutum-subnitricuinból összekevert anyagot etetett meg a pácienssel és ezzel kezdetét vette a kontrasztan\ agos gyomorröntgenezés. A vizsgáló módszer kidolgozásában Guido Holtzknecht (1872—1931) szerzett úttörő érdemeket. A gyomor-, bélröntgenezés nagy lehetőségeket nyújtott e szervrendszer funkcionális diagnosztikai megközelítéséhez is. Gustav Bergmann igen jelentős megfigyeléseket gyűjtött ebben a témakörben. 1909-ben kontrasztanyag bevitelével urológiai vizsgálatokat végeztek. E speciális röntgendiagnosztikai technika kidolgozásából Illyés Géza (1870—1951), a pesti egyetem professzora is kivette a részét. Az agykamrák röntgenvizsgálatát közvetlen levegőbefúvás technikával a tízes évek végén dolgozták ki. Ezzel a tekintélyes diagnosztikai apparátussal felfegyverkezve érthető a kortárs orvostudósok önbizalma és optimizmusa abban a tekintetben, hogy a medicina annyi erőfeszítés után végre valóban tudományos szintre emelkedik. A korszak egyik kiváló belgyógyásza, Bemard Naunyn (1839—1925) a korabeli orvoslás tudományos jellegéről a következőket írta: „Ahol a tudásunk megszűnik, ott kezdó'dik a bizonytalanság, a »vélekedés«, az öncsalás, a divat, de a tudásunkat gyarapító kísérletezés is. Mindez nem valami különleges művészet. Igaz, hogy az orvos gyakorlati tevékenységében benne foglaltatik egy igen erős művészi momentum és ő gyakran kénytelen magát intuíciók által vezettetni. Ezzel azonban nem azt mondjuk, hogy feladná tudományos alapjait. "

I

0 Az előző részben Trousseau lelkes szavait idéztük az orvosi művészetről. Ez itt most már egy más világ. Az egzaktság fontosabb lett az intuíciónál. A BELGYÓGYÁSZATI TERÁPIA MEGERŐSÖDÉSE ÉS ELSŐ ÁTÜTŐ SIKEREI A 19. század középső harmadában a gyógyeljárások általában az akkoriban feltételezett kórtani lényeg, a vegyi bomlások, erjedések megszüntetésére irányultak. Ennek primitívebb változata a betegséggócok helyi kezeléséből állt. Ilyen meggondolásból alkalmazták például tüdőtágulás esetében a terpentin- és kátránygőz-belélegeztetést. A tüdőtályogban szenvedők karbolsavat, szublimátot vagy forró vízgőzt inhaláltak. Végezték ezt a feltételezett bakteriç¡đ célzattal is. Egyesek bórsav-, jodoform-, lugol-oldatot fecskendeztek a tüdőszövetbe, hogy ott hegesedést idézzenek elő. Karbollal ecsetelték a diftériás betegek torkát. Ugyancsak a korszak vegykórtani spekulációiból következett bizonyos kórképek ,,lúgosító" kezelése (például a cukorbetegeké). A máj- és vesebajosoknál viszont savanyítással próbálkoztak, többnyire a benzoesav alkalmazásával. Az ilyen típusú gyógykezelések többségükben nemcsak kíméletlenek, de eredménytelenek is voltak. Több sikert ígért a lázcsillapítás, ami közvetlenül mérhető, hatásában ellenőrizhető volt. Minthogy a lázat az anyagcserezavarok következményének tekintették és önmagában is ártalmasnak tartották, elterjedt az antipyretikus radikalizmus. A hatvanas években ennek legelterjedtebb módszere a hidegvíz-kezelés volt. Karl Lie-