Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
III. RÉSZ - Új utakon a diagnosztikában
107 ahogyan általában az alkattan mindig is a kórkeletkezési valószínűségek felismeréséhez adott fogódzókat. Az aktuális kutatási irányzatokkal összefüggő alkattani tipizálásokkal is találkozhatunk. Funkcionális alkatokat írtak le például az adrenalinra vagy a tej injekciókra való reagálás alapján. Riehe egyenesen a „ĥųmorális egyéniség" kifejezést használta. Hans Eppinger (1879—1946) és Leo Hess (1879—1960) 1909-ben a vegetatív idegrendszer ingerelhetőségéből kiindulva, meghatározták a szimpatikotinás és a vagotoniás alkatot. Ez a túlegyszerűsítés ugyan jogos kritikát váltott ki, mégis serkentette a korabeli patológia fejlődését. Funkcionális típusokat alkotott Pavlov is, a reagálások sebessége, intenzitása, gátlása stb. alapján. A hormonálisán befolyásolt alkati bélyegekből is általánosítottak bizonyos csoportokat. A 20-as évektől különlegesen mély és tartós hatást tett Ernst Kretschmer (1888—1964) ,, Körperbau und Charakter" című munkája, amiben a szerző a jellemző pszichológiai és pszichiátriai magatartásformák, valamint klasszikus alkattan megfelelő típusainak szintézisét végezte el a modern tudományosság igényével. Az alkattani kutatások közvetlenül érintették az öröklött tulajdonságok befolyásolhatóságának régi kérdését is. A múlt század utolsó harmadában az uralkodó determinizmus légkörében a genetikai meghatározottságot hangų ÿozták. A nemzedékeken áthúzódó családi terheltség problematikája megjelent a szépirodalomban, többek között Zola regényeiben, Ibsen és Strindberg színpadán. E kérdések megítélése természetesen erősen függött a világnézeti és politikai állásfoglalásoktól is. Tudvalevő, hogy a szocialista mozgalmak ideológiája a külső környezeti hatásokat tette felelőssé a kóros testi és lelki diszpozícióért és e problémák gyökeres megoldását a társadalmi bázis megváltoztatásától várta. ÚJ UTAKON A DIAGNOSZTIKÁBAN A tárgyalt időszak egészére jellemző, hogy az egyre újabb diagnosztikai eljárások megjelenése sem szorította ki a hagyományosakat, sőt azokat tovább finomították, tökéletesítették. Skoda és nemzedékének örökségéből átvett hallgatózási és kopogtatási módszerekre is igaz ez. Elsősorban a kopogtatási diagnosztikában találkozunk újításokkal. A nyolcvanas években dolgozták ki az úgynevezett „thermopalpitációs" módszert. Abból kiindulva, hogy a légtartalmú területek felett magasabb a bőr hőmérséklete, ennek kimutatására megfelelően érzékeny elektromos hőmérőt szerkesztettek. Az így kirajzolódott régió határát pontosították a kopogtatással. Ebben az időszakban nagyobb súlyt helyeztek a szív konfigurációjának megállapítására, mint a hallgatózási leletre. A századfordulón különleges technikával végzett kopogtatási módszert alkalmaztak a gyomortáji fájdalmak lokalizálására. A hagyományos fizikai diagnosztika nemzetközileg is elismert szakértője és továbbfejlesztője ebben az időszakban Karl Gerhardt (1833—1902) berlini professzor volt. A kilencvenes években terjedt el a fonendoszkóp használata, ami évtizedek alatt fokozatosan visszaszorította a sztetoszkópot. A laboratóriumi kémiai és morfológiai vizsgáló eljárások folytonosan bővültek. A vizeletfehérje és -cukor minőségi meghatározását a kvantitatív módszerekkel egészítették ki. Ez természetesen sokat segített a betegség stádiumának, progressziójának megítélésében. Az ötvenes évektől végezték az acetonaemia kimutatását. A múlt század utolsó harmadában figyeltek tél az urobilinogén mennyiségi ingadozásának jelentőségére a májbetegségek lefolyásában. A veseműködés beszűkülésének korai kimutatására alkalmas vizelet fagyáspont-meghatározásáról már szóltunk.
