Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

III. RÉSZ - Új kórképek meghatározása a morfológia és a biokémia segítségével

103 elhelyezkedésének (többnyire süllyedésének) és mozgékonyságának szenteltek megkülönböztetett figyelmet. Ezek megállapítására virtuóz kopogtatási és egyéb eljárásokat dolgoztak ki. A gyomor- és nyombélfekély keletkezéséről is számos elmélet született. A virchow-i mechanikus szemlélet jegyében az ellátó artériák thrombosisát hozták fel okként. Mások a különböző helyi ingerekre (hő, alkohol, fűszerek) bekövetkezett gyulladás elsődlegességét hangsúlyozták. Karl Aschoff (1866—1942), a kiváló patológus a savelválasztás túlprodukcióját tette felelőssé és felhívta a figyelmet, hogy a gyomor fekélye előszeretettel helyezkedik el a tápanyag tovahaladásának útvonalán („Magenstrasse"), tehát a mechanikai inzultusoknak van jelentőségük. Apankreász emésztészavaraira csak a századforduló éveiben figyeltek fel, annak nyomán, hogy 1898-ban Max Einhornnak (1862—1953) sikerült a vékonybélig hatoló szondázással izolált vékonybélnedvet nyernie. Ezáltal jelentősen fejlődött a tápcsatorna e szakaszának a diagnosztikája. Biokémiai adatokból tisztázódott több, ritkán előforduló, úgynevezett raktározási anyagcsere-betegség (zsír, foszfor, fehérjeszármazékok) kórtani lényege, századunk első évtizedeiben. A 19. század második felétől sokféle új patológiai modell tárult fel. Ezek közé tartozott a vitaminhiány okozta betegségeké is. Nem mintha ezek ismeretlenek lettek volna addig az orvosok előtt. A skorbut jól ismert tünetegyüttese időtlen idők óta gyötörte a tengerészeket. Az angolkórt Glisson már a 17. században pontosan leírta. Azt is, hogy a csukamájolaj gyógyító hatású. Ám ezeket a betegségeket az egyoldalú táplálkozás következtében fellépő valamiféle mérgezésnek tartották. Arra a legkevésbé sem gondoltak, hogy egy speciális tápanyag igen kicsiny mennyiségű hiányáról van szó. A múlt század nyolcvanas éveiben indült meg annak a kérdésnek a tudományos igényű tanulmányozása, hogy mi is a táplálék összetételének a jelentősége az élet fenntartásában. Nyikolaj Ivanovics Lunin (1853—1937) kimutatta, hogy ha fiatal egereket csak a tej vegyi alkatrészeivel táplálja, úgy azok rövidesen elpusztulnak, noha a kalóriaszükségletüket fedezték. A probléma megoldásának új, fontos fejleménye a holland orvos, Christian Eijkman (1853—1930) észlelése volt. A holland-indiai kormány bizottságot nevezett ki a beriberi nevű betegség tanulmányozására, amely a gyarmatokon igen elterjedt. Ez a bakteriológiai éra emelkedő hullámának időszakában történt és kézenfekvőnek látszott, hogy e betegség okát is ebben az irányban kell keresni. Ezek a vizsgálatok azonban nem vezettek eredményre. Eijkman, a batáviai állami fogház orvosa észrevette, hogy az udvaron táplálkozó csirkék valamilyen betegségben szenvednek, ami főleg mozgászavarokban nyilvánul meg és némileg hasonlít az emberi beriberire. Eijkman összefüggést keresett a fegyencek és az állatok tápláléka között. Megtudta, hogy ebben a fogházban, ahol egyébként több emberi megbetegedés is előfordult, a rabok és a csirkék egyaránt hántolt rizst kapnak. Arról is meggyőződött ezután, hogy ahol az olcsóbb hántolatlan rizst eszik, ott a beriberi nem fordul elő. Ezt követően Eijkman módszeres kísérleteket folytatott és egyértelműen megállapította, hogy a rizs héjában van valami, ami az embereket és az állatokat megvédi a betegség kialakulásával szemben, illetőleg gyógyító hatású. Erről szóló, 1897-ben megjelent publikációja kevés visszhangot váltott ki, de felfigyelt rá egy fiatal lengyel tudós, Kazimir Funk (1884—1968). O galambokkal végezte kísérleteit. Kivonta a rizs héjában lévő speciális anyagot, ami külön adagolva is hatásosnak mutatkozott, és amit vitaminnak nevezett el. 1911-ben történt ez a névadás. Utóbb valamennyi hasonló funkciójú anyagra is általánosították az elnevezést. Tévesen, mert az aminocsoport, ami a Funk által felfedezett B-vitamin-család egyik tagjában kimutatható, nincs meg valamennyi később meghatározott vitaminban.