Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
III. RÉSZ - A funkcionális belgyógyászat kialakulása
104 Comm. Hist. A rt is Med. Supplementum 15—16 Még a világháború előtti években közölte a szaksajtóban Frederick Hopkins (1861—1947) angol biokémikus alapvető dolgozatát, amiben a , járulékos tényezők"-nek nevezett anyagok mibenlétét, biológiai szerepét ismertette laboratóriumi vizsgálatai és kísérletei nyomán. Bizonyította a vitaminok egyik fő jellemzőjét: ezek nem termelődnek a szervezetben, hanem a táplálékkal vesszük magunkhoz őket. Hopkins egyébként elsősorban az ,,A"-vitamint kutatta, amit végül sikerült azonosítania. Csakúgy, mint a hormonok esetében, a hatóanyag izolálása, majd szintetikus előállítása koronázta meg egyegy vitamin kutatásának fáradságos munkáját. A húszas évek első felében sikerült végre eredményesen gyógyítani az addig joggal ,,vészes"-nek minősített vérszegénységet, amiről fentebb már volt szó. E kórképről is kiderült, hogy vitaminhiány következménye. George Hoyt Whipple (1878—1976) javaslataira, nyers máj etetésével, majd injekciós készítményekkel történt a kezelés. A hatóanyagot, a B—12-t csak évtizedekkel később sikerült vegyileg azonosítani. A májterápia felfedezői, az amerikai George Richard Minőt (1885—1950) és William Parry Murphy (1892—) azonban teljes mértékben kiérdemelték a nekik juttatott Nobel-díjat. Az első magyar orvosi Nobel-díjas, Szent-Györgyi Albert (1893—1986) a C-vitamin felfedezője volt, amit ipari technológiával a szegedi paprikából állított elő a harmincas években. A 20. században derült ki, hogy a vitaminokon kívül a szervezetnek szüksége van — igaz olykor csak mikrogrammnyi mennyiségben — életfontosságú ásványi anyagokra is. Ezek között szerepel a vas, a magnézium, a kalcium, a réz stb. A hiányukból következő tüneteket, illetve kórképeket is ebben az időszakban kezdték megismerni. A FUNKCIONÁLIS BELGYÓGYÁSZAT KIALAKULÁSA A múlt század utolsó harmadában előbb a belgyógyászat, majd több klinikai ágazat kórtani szemléletében változás érzékelhető. A betegség lényegét már nem annyira a kórbonctani elváltozásokban látták, inkább a szervezeti működés zavaraira figyeltek. A hormonális reguláció modellje, az élet- és kórtani folymatok idegrendszeri vezérlése, az immunreakciókról szerzett ismeretek mind a funkcionális összefüggésekben való gondolkodást erősítették. A szív patológiájában a múlt század derekán még a billentyűhibák finom diagnosztizálásán van a hangsúly. Az élettani klinikum egyik korai képviselője, Traube sphygmographiás regisztrálással a pulzustípusokat tanulmányozta, megállapítva a kóros változatokat is. Leírták a sokféle eredetű és jelentőségű ritmuszavarokat, amelyekkel a múlt század utolsó évtizedeiben kezdtek behatóan és módszeresen foglalkozni. Érdemes az utóbbit hangsúlyozni, mert „ideges szívdobogásokról" már a rokokó medicinában is rengeteget beszéltek, de kevés orvosi tartalommal. E témakör kutatása új lendületet kapott az ingervezetési rendszer és mechanizmus télderítése nyomán. Különösen tág lehetőségek nyíltak a Z¾G-regisztrálás alkalmazásával, ami a 20. század első évtizedében szinte kizárólag a ritmuszavarok tanulmányozására szolgált. Az infarktus diagnosztizálására való alkalmassága csak a húszas években derült ki. A klinikai szemlélet módosulásaként értékelhetjük, hogy Szergej Petrovics Botkin (1832—1889) a szív teljesítőképességére figyel a kardiopathiák megítélésekor. Példát adott a szívelégtelenség korai, finom jeleinek felismerésében. Ezek között a terhelésre jelentkező légszomj, vizenyőképződési hajlam, a múló jellegű pulzuszavarok éppen úgy tanúskodnak, mint a hallgatózással és a tapintással megállapítható tünetek.