Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
III. RÉSZ - Új kórképek meghatározása a morfológia és a biokémia segítségével
102 Comm. Hist. Art is Med. Supplementum 15—16 baktériumtörzset. 13 évig tenyésztette marhaepe-táptalajon kórokozóit, amíg elérte, hogy azok megbetegítésre alkalmatlanok lettek, antitestképzést azonban provokáltak. Ilyen gyengített törzzsel 1921-ben oltottak először. Váratlan bonyodalmak, sőt tragédiák ezzel az anyaggal is előfordultak, az eljárás azonban végül kiállta a gyakorlat próbáját és világszerte alkalmazzák. ÚJ KÓRKÉPEK MEGHATÁROZÁSA A MORFOLÓGIA ÉS A BIOKÉMIA SEGÍTSÉGÉVEL A múlt század első felében a belgyógyászat főként a szervek jellegzetes kórbonctani elváltozásainak jegyében fejlődött. Ezt követően a patológia elsősorban a mikroszkopizáló morfológia új területein gyarapította a klinikumot. Ennek az irányzatnak köszönhető többek között a haernatologia megszületése is. A vér alakelemeivel foglalkozó diszciplína kibontakozása szorosan összefüggött a mikroszkópos technika és festés fejlődésével. Az olajimmerziós eljárás alkalmazását már említettük. Emellett használták a kondenzorlencsét, amivel a nagyítás és az élesebben megvilágított tárgy láthatósága jelentősen fokozódott. Az új festési módszerek bevezetésében Karl Weigert (1845—1904) és Paul Ehrlich szereztek kimagasló érdemeket. Ehrlich 1876-ban leírta a lúgos közegben színeződő „hízósejteket" és megfigyelte, hogy azok mely kórképekben szaporodnak el. Ezeket az észleléseit a következő évben publikálta. Ezzel a vér morfológiájáról szerzett tudásunk jelentősen kitágult. Nemcsak diagnosztikus ismereteink gyarapodtak számottevően, hanem új megvilágításba került a vérképző rendszer élet- és kórtana. Lehetségessé vált egy sor addig klinikailag hasonló lefolyású haematologiai betegség megkülönböztetése, patológiai lényegük megvilágítása. Közismert a minőségi vérkép jelentősége a gyulladásos betegségek lefolyásának, prognózisának megítélésében, a műtéti javallatok felállításában. A vérfestési technika fejlődésének köszönhető, hogy sikerült az Anton Biermer (1827—1892) által 1868-ban leírt „vészes" vérszegénység haematologiai ismérveit megállapítani. Ugyanígy a vörösvérsejtek burjánzásának betegségét, a „polycitaemia vera"-t, ami Louis Henri Vaquez (1860—1936) nevéhez kötődik. A szervezet vegyi folyamatairól szerzett ismeretek igen termékenyítően hatottak a betegségtanra. A biokémia, amely elnevezés Hoppe Seylertől származik, a századfordulótól már roppant tekintélynek örvendett. Ez jelentős részben Emil Fischernek (1852—1919), a fehérje-anyagcsere kiemelkedő tekintélyének köszönhető. A biokémiai szemlélet közvetlenül befolyásolta az emésztőszervi betegségekről kialakult fogalmainkat. Fordulatot hozott ebben a gyomor tartalmának kiemelésére szolgáló szondázási technika megjelenése. Adolf Kussmaul (1822—1902) 1869-ben egy gyomortágulásban szenvedő betegének kezelésére „gyomorpumpát" szerkesztett, amely a később sokszorosan tökéletesített gasztroszkóp ősének tekinthető. Eleinte kizárólag a gyomorsavtartalom vizsgálatára használták. Kiderült a „szabad" és a „kötött" sósav viszonyának kórtani jelentősége. Ismar Boas (1858—1938) és Franz Riegel (1843—1904) a nyolcvanas években kidolgozták a frakcionált próbareggeli vizsgáló módszerét. Kialakult a vegyi emésztési zavar (dyspepsia) fogalma. Az is kiderült, hogy ennek kialakulásában az idegrendszer is fontos szerepet játszik („nervosus dyspepsia"). Abban az időszakban igen sokat foglalkoztak a gyomorhuruttal. Elemezték az anatómiai elváltozások, az említett kémiai és idegi tényezők szempontjából. Mások a gyomor
