Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
III. RÉSZ - Nagy jelentőségű eredmények az immunológiában
101 Századunk első évtizedeinek immunológiájára nagy hatást gyakorolt Paul Ehrlich (1854—1915) úgynevezett ,,oldallánc" elmélete, amelyet ő e folyamatok értelmezésére alkotott. Ehrlich munkaterülete eleinte a szövettan volt, amit igen eredményesen művelt. Pályafutásának indulásakor jelentek meg az anilinfestékek. Ehrlich hamar felismerte az ebből adódó új lehetőségeket. Vérfestési módszereket dolgozott ki. Eszlelte, mint kötődnek egyes festékek a különböző sejtféleségekhez, kémhatásuk szerint. Ehrlich úgy gondolta, hogy a sejtek számára olyan anyagok szolgálnak táplálékul, amelyek a sejtek által asszimilálva, szintetikusan a protoplazmához kapcsolódnak. Ehhez azonban az szükséges, hogy mind a sejtben, mind a felveendő anyagban egymáshoz illeszkedő kémiai csoportok legyenek. Ezeket oldalláncnak, receptornak nevezte. Véleménye szerint az élő sejt ezeket a receptorokat, elhasználódásuk után pótolni képes. Ennek megfelelően egyes baktériummérgek is rendelkeznének ilyen reagáló csoportokkal, amelyek az arra érzékeny sejtek receptoraihoz kötődve a protoplazmába viszik a toxint. Ha az így kialakult károsodás csak részleges, akkor a protoplazma pótolja, sőt túlkompenzálja az elhasználódott oldalláncot. Újabb ingerre hasonló, még aktívabb válasz következik. A feleslegben termelődött receptorok pedig a véráramban aktiválódnak. Ehrlich remek gyakorlati érzékét tanúsítja, hogy használható módszert dolgozott ki a diftériaszérum standardizálására, amit Nobel-díjjal jutalmaztak. A kitüntetést Mecsnikovval megosztottan kapta. Az oldallánc-hipotézis, ami más korabeli elméletekkel szemben sokáig tartotta magát, az allergiás jelenségek értelmezésére is bevált. Az allergiakutatás eredete erősen összefügg a Koch által kezdeményezett tuberculinkezeléssel, pontosabban annak kudarcával. Ezt a jelenséget behatóan tanulmányozta Clemens Pirquet (1874—1929) bécsi gyermekgyógyász. O határozta meg az allergia fogalmát is. Kiderült, hogy a Koch által előállított készítmény a specifikus fertőzésen már átment emberek bőrébe oltva, érzékenységi reakciót vált ki, ellentétben azokkal, akik még nem fertőződtek meg. E jelenségre épül a Pirquet-ről elnevezett diagnosztikai próba. A diftériaoltások szaporodásával mind többen kerültek az orvosok szeme elé olyan oltottak, akiknél az ismételt oltás után bőrkiütések, viszketés, oedemák, enyhébbsúlyosabb érreakciók jelentkeztek. Kezdetben senki sem gondolt arra, hogy itt a savó által kiváltott reakcióról lehet szó. Maga Beĥring is úgy vélte még 1893-ban, hogy a szérumkezelés folyadékanyaga éppen olyan ártalmatlan, mintha konyhasóoldatot alkalmaznának. A kijózanodást néhány haláleset kényszerítette ki. Különösen emlékezetes volt a már említett Langerhans professzor tragédiája, aki maga oltotta be — kizárólag elővigyázatossági célból — kétesztendős kisgyermekét, aki 10 perc múlva, súlyos shock tüneteivel meghalt. Az apa sohasem fogadta el a boncolás eredményét, amely félrenyelésből következő fulladásos halált állapított meg. Igaza volt, a szérumbetegség legsúlyosabb változata okozta a gyermek halálát. 7 A francia Charles Riehe (1850—1935), egyik munkatársával közösen 1902-ben leírta az általa anafilaxiának nevezett drámai kórképet. Ez egy előzetesen bevitt allergizáló anyaggal előidézett ų reagálási készenlét állapotból következik. A második provokáló oltásra rendkívül heves általános érreakciók (oedemák, keringési elégtelenség) jelentkeznek, többnyire fatális befejezéssel. Riehe ugyan tévesen értelmezte a folyamatot, mert úgy vélte, hogy az első oltás csökkenti az immunitást, ez a későbbi összeomlás oka. Valójában az ellenkezője történik, túlságosan heves és sokszoros az immunanyagok válasza. A profilaktikus tbc-oltások nehéz problémáját végül Albert Calmette (1863—1933) oldotta meg. O a pasteuri hagyományoknak megfelelő eljárással állította elő a gyengített
