Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
III. RÉSZ - Nagy jelentőségű eredmények az immunológiában
100 Comm. Hist. Art is Med. Supplementum 15—16 készítési módját Roux dolgozta ki. Az oltások előtti diftériamortalitás a felére csökkent. Sem Beĥring, sem Roux nem tették meg, hogy a beteg gyermekek gyógyításakor kontrollcsoportot hagytak volna kezeletlenül. A terápia értékének pontos kísérletes megállapítására ilyenformán nem került sor. A nagy felfedezők érdemét azonban ez nem csökkenti. Közülük került ki Beĥring személyében az első orvosi Nobel-díjas 1901-ben. Az immunológiai ismeretek gyorsan gyarapodtak. Kiderült, hogy a kórokozók jelenléte önmagában még nem egyenlő a definitív betegség állapotával. Léteznek egészséges, ugyanakkor fertőzőképes bacillusgazdák. Rájöttek arra, hogy egyes baktériumok életközösségben, szimbiózisban fordulnak elő. Sőt arra is, hogy egyesek jelenléte védelmet nyújt más ártalmasabb mikrobákkal szemben. Ilyeneket talált Gustav Döderlein (1860—1941) német nőgyógyász a hüvely váladékában. Ezek a felfedezések nagyban serkentették a belső és külső kórtényezőkre irányuló átfogó vizsgálatokat. Az immunológia egyik első nagy felfedezése Ilja Mecsnikov (1845—1916) nevéhez fűződik. Őt elsősorban a gyulladásos reakciók érdekelték. Gerinctelen és gerinces állatok sérülésekor észlelte, hogy a szervezetbe került idegen anyagokat falósejtek, fagociták kebelezik be. A jelenséget ,,fagocitózis"-nak nevezte el. Ennek nyomán alakult ki az azóta is jól ismert modell a szervezet harcáról a károsító anyagok ellen, ami jól illett az akkoriban már népszerűsödő darwinizmus szemléletéhez. Mecsnikov egyébként arra is figyelmeztetett, hogy ez a gyulladásos reakció olykor túllő a célon, a megvédendő sejteket is elpusztítja. Mások a vérben lévő vagy keletkező ellenanyagokat tanulmányozták. Észlelték, hogy már a normális, a kórokozóval még nem érintkezett vér is rendelkezik bizonyos baktériumpusztító képességgel. Ezt leírta többek között a magyar közegészségügy kiváló szakembere, Fodor József (1843—1901) is. Hans Buchner (1850—1902) egy antibakteriális fehérjét tételezett fel a vérben, amit „alexin"-nek nevezett el. E feltevést klasszikus értékű vizsgálatokkal erősítette meg Jules Borde (1870—1961), e tudományág egyik kiválósága. Bordet 1901-ben Octave Gengou-val (1875—1957) kidolgozta a komplement kötési reakciók alaptípusát, amely többek között a szifilisz kimutatására bevált, az August v. Wassermannról (1866—1925) elnevezett vizsgálat modellje is volt. A kilencvenes években fedezte fel Richard Pfeiffer (1850—1935) a bakteriolízist. A fehérjeféleségekkel szembeni mesterségesen is létrehozható praecipitációs reakció az igazságügyi orvostani vizsgálatokban nyújt értékes segítséget. Fernand Georges Isidore Widal (1862—1929) Max Gruber (1853—1927) bécsi higiénikus módszerének felhasználásával 1896-ban kidolgozta a hastífusz agglutinációs próbáját. A korabeli szerológiai felfedezések közül kiemelkedik a vércsoportoké, Kari Landsteiner (1868—1943) rendkívüli teljesítménye. A múlt század utolsó éveiben Landsteiner vizsgálatokat végzett annak megállapítására, hogyan reagál egy ember vérsavója egy másik ember vörösvérsejtjeivel. Azt észlelte, hogy az esetek egy részében a savó kicsapja a vörösvérsejteket, más esetekben nem. Kiderítette, hogy ezen az alapon az emberi vörösvérsejtek négy főtípusba sorolhatók. Az azóta is használatos megjelölés szerint: A, B, AB, és 0 csoportúakra. Ennek figyelembevételével határozható meg, hogy ki kitől kaphat, illetve nem kaphat vért. A felfedezés korabeli közlésére (1901) alig figyeltek fel. Tömeges gyakorlati alkalmazására, főleg az amerikai hadseregben, az első világháborúban került sor. Ekkor derült ki teljes jelentőségében, mekkora áldás a vércsoportok ismerete, ami megszüntette azt a hosszú korszakot, amikor a vérátömlesztés jó vagy végzetes következ ménye a vak véletlenen múlt. A későbbiekben Landsteiner felfedezte a vér- „alcsoportokat" is. Ezek között szerepel a terhesség kórtanában igen fontos „RH" faktor.
