Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

III. RÉSZ - Nagy jelentőségű eredmények az immunológiában

99 Charles Nico le (1866—1936) 1909-ben bizonyította be azt, hogy a kiütéses tífuszt a tetű csípése terjeszti. Mint a tuniszi Pasteur-intézet vezetője alkalma volt majmokon folytatni a kísérleteket. A kórokozót, amely már a filtrálható vírusok nagyságrendjéhez közeledik, Howard T. Ricketts (1871—1910) találta meg 1910-ben. A kórokozók e csoportját róla nevezték el. A kiütéses tífusz kiemelkedő kutatója volt még Stanislaw Prowaczek (1875—1915), aki Rickettshez hasonlóan szintén kutatásainak áldozata lett. A virológia haladásának egyik jelentős állomása, amikor Frederick Twort (1877—1950) 1915-ben bebizonyította bizonyos patogén vírusok bakteriofág hatását, bár e jelenség Felix Huber d'Herelle (1873—1949) közleménye nyomán vált ismertté a tudományos világban. NAGY JELENTŐSÉGŰ EREDMÉNYEK AZ IMMUNOLÓGIÁBAN 1884-ben Charles Chamberland (1851—1908) ismertette a porcelánszűrőt, amivel minden addig ismert látható élőlényt ki lehetett szűrni. Ez az eszköz nemcsak a víruskutatások megindulásában játszott nélkülözhetetlen szerepet , hanem alkalmas volt a baktériumok által termelt toxin izolálására is. Kiderült ugyanis, hogy némelyik igen nagy gyakorlati jelentőségű baktérium a toxinja által fejti ki kórhatását. Ezek közül a diftéria volt a legismertebb. Koch 1878-ban még megkövetelte, hogy a betegséget okozó baktériumok a tünetek súlyosságának arányában kimutathatók legyenek a szervezetben ahhoz, hogy kóroki szerepük bizonyítható legyen. A kolera esetében azonban észlelte, hogy a legsúlyosabb kórképek kialakulásakor a vérben nem, csak a belekben fordult elő a kolera vibrio. Mások is megfigyeltek hasonló jelenséget, ami a baktérium által termelt mérgek hatása mellett szólt. Emilé Roux és Alexandre Émile Jean Yersin (1863—1943) 1888-ban egyértelműen bizonyították, hogy a diftériabaktérium húslevestenyészetének porcelánszűrlete halálos méreganyag. A figyelem ekkor e mérgek kémiai összetételére összpontosult. Keresték a tífusz, a kolera, a tetanusz stb. ,,toxalbuminjait", de ilyeneket nem sikerült meghatározni. Sokkal eredményesebbnek bizonyult — főleg gyakorlati szempontból — az a kutatási irányzat, amely a toxinok speciális hatásait tanulmányozta. Megállapították, hogy e hatások, baktériumfajtától függően, eltérőek. Az is kiderült, hogy e mérgekkel szemben, csakúgy mint a baktériumokkal szemben, ellenanyagok, antitoxinok képződnek, amelyek a későbbi kórhatások ellen védelmet nyújtanak. A baktériumtoxin-kutatások vezettek el a századforduló legjelentősebb terápiás felfedezéséhez, a passzív immunizáláshoz. 1890-ben Emil Behringnek (1854—1917) és munkatársának, Shibasaburo Kitasatónak (1852—1931) sikerült nyúlból immunsavót nyernie a tetanusszal szemben. E tapasztalatok igen jól felhasználhatónak bizonyultak a diftéria esetében is. Számos kudarc után Beĥring eljutott oda, hogy néhány, különböző módon enyhített diftériatoxinnal kezelt tengerimalaca életben maradt. A kísérleti állatok immúnissá vált savója más tengerimalacokat megvédett egyébként halálos mennyiségű toxinnal szemben. Ezután Beĥring kidolgozta kombinált immunizálási módszerét, amivel nagyobb mennyiségű birkasavót nyerhetett. így már lehetővé vált az emberi savókezelés. 1891-ben, a berlini gyermekklinikán került sor először diftériás betegek szérumterápiájára. Az eredmények meggyőzőek voltak. Három év alatt mintegy húszezer gyermeket gyógyítottak ilyen módon. Az ipari méretű savótermelésre még megfelelőbb lószérum