Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Pócs Éva: A népi gyógyászat és néphit kutatásának határterületei
Pócs É.: A népi gyógyászat és a néphit kutatásának határterületei 69 2. BETEGSÉGEK OKOZÁSA A tényleges gyakorlat síkján tulajdonképpen igen kevés rontó szándékú betegségokozó tevékenységről tudunk. Nyilvánvaló — és természetes —, hogy a pozitív irányú mágia fölényben volt minden egyéb területtel szemben. A rontó célzatú tevékenységtől el kell határolnunk a kóroktan területét: a betegségek okáról adott magyarázatok egészen más szituációban aktualizálódnak (ezeket a következő pont alatt tárgyaljuk). El kell határolnunk a szabályok be nem tartásának káros következményeit is — hasonló ok miatt. Egyikből sem következtethetünk a tényleges gyakorlatra. Ha a szabály „megfordítható" volna, mondhatnánk, hogy szájsebet okoz magának az, aki a tűzbe köp. Csakhogy a szabály csakis a saját funkciójában létezik. A „sebes lesz a szájad, ha a tűzbe köpsz" szabálynak csak a viselkedési normák betartását, erősítését célzó pedagógiai jellegű fenyegetésként van funkciója. Maga a tényleges „rontó" gyakorlat többnyire szigorúan titkos volt, ellentétben a pozitív célú mágia gyakori (ha nem is általános) nyilvánosságával. Tehát a szájhagyomány már csak ezért sem őrizheti-tükrözheti a tényleges gyakorlatot. De a száj hagyományozott történetek különben is mindig a tünetek felől közelítik meg a kérdést: a bajból indulnak ki, amelyet esetleg rontás okozott (gondoljunk a boszorkányperek több ezernyi, tünetből a rontásra következtető vádjára). A „rontó" műveletek (amennyiben egyáltalán léteznek) „önálló mágiaként" határozhatók meg — a mindennapi élettől viszonylag függetlenedett, a mágia által létrehozott szituációban aktualizálódó cselekmények közé sorolhatók. Sem a cél, sem a szituáció nem szükségszerű része a mindennapi életnek. Általában akkor és ott jelent meg, ahol a cél „racionális" úton nem volt biztosítható. így a betegségokozó-rontó tevékenységen kívül ilyennek minősül pl. a szerelmi varázslás (ennek mai napig tartó tényleges gyakorlata van) vagy a csak múltból ismert kincskeresési praktikák. A legközismertebb, a múltban ténylegesen gyakorolt szándékos, tudatos betegségokozó tevékenységre jó példa a „ráböjtölés", amely a rávonatkozó közlésekből hiteles mivoltában megfogható. A hiedelemmondákban közölt rontási műveletek tényleges gyakorlattól „elidegenedett" mivoltát nemcsak a kimondottan mondai, ízó'v^motivumok jelzik, hanem az a tény is, hogy e rontó műveleteket a boszorkány tevékenységi köreként tartják számon. A boszorkány mindig valaki más, sohasem maga az elbeszélő vagy családtagja; nem hozzá közelálló személy. Ha a mondai motívumokból nem is következtethetünk pontosan a gyakorlat pontos mikéntjére, bizonyos rontó módszerekre mégiscsak egyedül a boszorkány szájhagyományozott hiedelemköréből következtethetünk, mert egyedül ez tartotta fenn. Az önmaguktól való „elidegenítés" másik módszere a más nemzetiségűeknek — ha van ilyen a közelben — vagy cigányoknak való tulajdonítás. Utóbbi különösen a szerelmi varázsló praktikák esetében gyakori, attól függetlenül, hogy ezt esetleg valóban többen gyakorolták — ill. gyakorolják — cigányok, mint nem-cigányok, akár specialistaként is. Szintén elterjedt önmaguktól elidegenítő módszer a tréfás történetként, ál-hiedelemmondaként való hagyományozás 1 4. Tehát feltehető, hogy a ma általában boszorkánynak tulajdonított, mondában élő rontó műveletek olykor, itt-ott a mindennapi gyakorlat részei voltak. Ismert olyan módszer, amit tényleges gyakorlatból is (memoratokból) és hiedelemmondákban a boszorkánynak tulajdonítva egyaránt ismerünk: ilyen pl. a 1 4 Az álhiedelemmondák „elidegenítő" szerepéről lásd 1977/a tanulmányomat.
