Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Pócs Éva: A népi gyógyászat és néphit kutatásának határterületei

-70 Comm. Hist. Artis Med. Suppl. 11- 12 (1979) „harma szedés" (a tej elvétele más tehenétől, egyidejűleg a saját tejhaszon gyarapítása). A „harmatszedés" módszere országszerte tapasztalható általános ismertségét a róla szóló elterjedt hiedelemmondának köszönheti. De a tehén és tej megronthatóságába vetett hit a mai napig igen eleven, így van még talaja a mások tehenét megrontó tejszerzési praktikák tényleges kipróbálásának — esetleg éppen az elterjedt mondák hatására. Természetes, hogy a valóságos gyakorlatban nem úgy folyt a harmatszedés, ahogy a mondák mesélik — pl. a „ki esési" és „kivá lási" tilalom minden bizonnyal csak mondai motívum. De biztos, hogy Szent György napon vagy Nagypéntek hajnalán egyesek valóban húzogatták a lepedőt vagy abroszt a harmatos füvön, valóban belecsavarták az összegyűlt harmatot tehenük eleségébe. Talán a tudatos rontó szándék is iakább mondai motívum, a tényleges gyakorlatban inkább a saját haszon biztosításán volt a hangsúly. Azt sem tudhatjuk, hogy a mondák egyik központi magját képező mondókát (pl. „hagyok is, viszek is"; vagy: „felit viszem, felit nem") pontosan hogyan mondták — és mondták-e valóban —, hiszen egyedül, titokban kellett végezni a műveletet. A mondóka inkább némelyik monda csattanójának központi magja. Ismert akaratlan, szándéktalan betegségokozó tevékenység is. Legközismertebb a „szemverés": akinek ver a szeme, vigyáznia kell, hogy ne okozzon bajt. A tényleges gyakorlat szintjén ezt s az ehhez hasonlókat mint megelőző módszereket tarthatjuk számon: aki ránéz az újszülöttre, köpjön egyet, hogy ne ártson a szeme; ha elmegy a látogató a csecsemő családjától, tépjen egy foszlányt, hogy el ne vigye a kisgyerek álmát stb. Hiszen éppen mivel „szándéktalan" rontás, az illető „rontó" személy nem csinál semmit — hacsak nem teljesen köznapi dolgokat (amitől az adott körülmények között — a baj megelőzéséül — tartózkodnia kellene): pl. ráül a gyermekágyas ágyára, véletlenül átnyúl előtte, vagy csak éppen megnézi, megcsodálja az újszülöttet. Tehát itt tk. a mindennapi élet szabályainak betartásáról van szó, semmiképpen sem önálló, a mindennapi élettől függetlenedett, önálló szituációjú rontó célú mágiáról. Az ilyesfajta szabályok kérdésére még a betegségek megelőzésének tárgyalásakor visszatérünk. Okozható betegség a hit szerint úgy is, hogy egy betegség gyógyítása-elhárítása során „másra hárítják" a bajt. Legközismertebb ilyen a „rontás" keresztútra öntése: általában bőrbetegségekről (pl. kelés) van szó, pl. úgy, hogy a hüvelyesek főzetével való lemosás után a lemosóvizet a keresztútra öntik — aki aztán a hit szerint az „öntés"-be lép, arra megy át a baj, és a beteg megszabadul tőle. Vagy almával, pénzzel, „rontó bábuval" „bekerítik", „keresztezik" a beteg helyet, majd szintén keresztútra vagy más olyan helyre dobják, ahol beleléphet valaki. Tehát elvileg lényeges a gyógyításhoz, hogy valaki belelépjen és átmenjen rá a baj, de tulajdonképpen e módszer egyrészt a tünetek felől, másrészt a gyógyító tevékenység felől közelíthető meg, nem pedig mint rontó, betegségokozó módszer tartható számon (vagy olykor a megelőzés felől is: nem szabad babszemeket, elhajított almát, pénzt felvenni). Ha valaki pl. keléses, gyanakodnak, hogy „öntés"-be lépett, vagy bábut vett fel, ill. rálépett; ill. a „másra hárítás" esetén nem a tudatos rontó szándék célja vezérli a végző személyeket, pusztán a gyógyításé, melynek ez esetben alkalmazott hagyományos módszere elvileg másra viszi át a bajt. A „valaki belelép" hite elég a célhoz — szemben pl. a tényleges rontó szándékú ráböjtöléssel, ahol egy bizonyos személy betegségét, halálát kívánták okozni valamilyen nagyon súlyos személyes ok miatt. Tehát ezek az esetek is a mindennapi élet kritikus helyzeteiben aktualizálódó tevékenységhez tartoznak, úgy mint a többi gyógyító eljárás — nem pedig az önálló mágia kategóriájába.