Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Pócs Éva: A népi gyógyászat és néphit kutatásának határterületei

Pócs É.: A népi gyógyászat és a néphit kutatásának határterületei 65 elsődlegesen szövegértékeket testesítenek meg (többelemű ráolvasások „nem-funkcionális" eleme). Ilyen lehet a hasonlatok tartalmazta költői kép, az epikus ráolvasások elbeszélő része, a számláló ráolvasások epikus bevezetője, az „elküldő" szövegekben azok a helyek, ahova a betegséget küldik, a betegségek megszemélyesítése stb. E szövegelemek révén variálódik, hagyományozódik, terjed a ráolvasás mint szöveg, a szövegfolklór-alkotások törvényszerűségeit mutatva. Az e szövegek által tartalmazott hit-tények nincsenek feltétlenül (vagy csak igen ritkán vannak, olykor eredendően, olykor másodlagosan — vö. a másodlagos hitrétegről mondottakat) korrelációban a „helyi" néphittel. Említettük a „holdhoz küldés" példáját. Gondoljunk még pl. az epikus ráolvasások „hetvenhétféle hideglelés"-ére, a betegség „hideg havasok"-ba küldésére, az igézet „föld hét csínjába" küldésére. Ha mindez csak szöveg által terjesztett poétikum és nem hiedelem, akkor miféle tanulságot vonhatunk le belőle a helyi néphitre, ill. betegségelképzelésekre nézve? Vajmi keveset, azon kívül, hogy megállapítjuk, hogy az adott helyen és időpontban bizonyosfajta betegségeket bizonyosfajta szövegekkel gyógyítanak. De ha a 77 féle hideglelés egész Délkelet-Európában elterjedt ¿zöv£#motívum, nem tételezhetjük fel, hogy az adott helyen használt szöveg éppen az adott helyen ismert hideglelés-elképzeléseket tükrözi. A művészileg strukturált szöveg ugyanis — akár hiedelemmonda, akár ráolvasás, akár bármi egyéb — terjed és használható akkor is, ha nem „igaz" — ha tartalma többé-kevésbé megfelel a célnak (ha van egyáltalán cél). Éppen a művészi forma, a költői képek mint formai jegyek révén terjed és hagyományozódik — ettől lesz megtanulható és cél — pl. gyógyító cél — esetén „használható" (az egyszerű, csak a mágikus funkciót kifejező szövegeknél bizonyos tekintetben „használhatóbb" — hatásosabb) szöveg. Betegségelképzelésekre és bármiféle egyéb, a „helyi" hiedelemrendszerbe tartozó tényre csak a funkcionális szövegekből, ill. a többelemű ráolvasások funkcionális eleméből következtethetünk. A konkrét funkcióra utaló mozzanatok olykor többelemű ráolvasások nem-funkcionális elemeiben is megjelennek; gyakran másodlagos helyettesítés eredményeképpen: A költői szövegen belül egyszercsak felbukkan egy helyi betegségnév, helyi gyógymód stb. — azt bizonyítva, hogy a funkció közvetlen kifejeződése éppolyan erős és fontos tendencia, mint a szövegek „használhatóvá" tétele költői eszközök által. Ezek az esetek egyúttal fokozott figyelmet érdemelnek, a helyi hiedelemvilág vizsgálata esetén — természetesen figyelembevéve, hogy ezek a másodlagos motívumok milyen elterjedésųek. Pl. a délkelet-európai betegségdémonok magyar „igézettel" való helyettesítése az egész magyar néphit „démon-nélküliségének", „igézet-centrikusságá"-nak tükre. De lehetnek szűkebb területen érvényes helyettesítések is — minél kisebb ez a terület, annál nagyobb az illető motívum helyi hit-értéke. A rontó célú ráolvasások tulajdonképpen átkok. Abban különböznek a sztereotip átokformuláktól, szitkozódó jóktól, hogy hit-értékük magas: aki egy mágikus praktika közben elmondja (pl. „Úgy egyen meg a nyű, ahogy..."), hisz a szöveg hatásában — ezeknek a rontó ráolvasásoknak a 20. századi magyarságnál ismert kevés példánya általában tisztán funkcionális szöveg. A sztereotip szitkozódásoknak azonban magasabb szövegértékük mellett nincs hit-értékük: beszédformulaként használatosak, szövegként, a mindennapi nyelv részeként terjednek. így ami hiedelemtartalmukat illeti, nem valószínű, hogy bizonyos betegségekre vonatkozó elképzelésekre következtethetünk belőle — pl. hogy a „betegségelképzelések" szempontjából jelentősége legyen az „üssön meg", „álljon beléd", „rágjon meg" stb. kitételeknek a fene, íz, guta, nyavalya stb. betegségnevek mellett, bár — mint ez köztudomású — maguk a beteg5 Orvostörténeti