Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Spielmann József: Történelmi reflexiók a népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról

42 Comm. Hist. Art is Med. Suppl. 11-12 (1979) Jóllehet a népgyógyászat erősen konzervatív jellegű, azért mégsem statikus. Abban a legtöbb változást éppen a fentről leszivárgó elméletek és gyakorlati ismeretek eredményezik. Csakhogy tudós és népi orvoslás között rendszerint „fázis-eltolódás" jön létre. A népi gyógyászat gyakran őrzi a tudós gyógyászatból rég kikopott, elavult vagy megcáfolt nézeteket. Az orvostudomány és népgyógyászat történelmi kölcsönhatásának elemzése nem egy fogas kérdés elé állítja a kutatót. Az erdélyi népgyógyászatban pl. kétségtelenül léteznek sajátosan magyar, román, német népi hiedelmek és gyógyeljárások. De az évezredes együttélés és kölcsönhatás során, valamint az orvostudomány felülről jött behatása következtében, a háromféle népgyógyászat közti határ sokszor elmosódik, a sajátos vonások felderítése olykor buktatókat rejteget. A magyar népi gyógyászat legősibb rétegét a még Ázsiából hozott gyógyeljárások és hiedelmek alkotják. Csakhogy a sámánok, táltosok használta gyógynövényekről, állati származékokról, irracionális hiedelmekről hiányoznak az írásos feljegyzések. A sámán által végzett gyógyítás lényegéről, a révületben „síppal-dobbal" való gyógyításról igen keveset tudunk, s azt is az ázsiai sámánizmus analógiájából. A „táltos" egykori gyógyításának nyomai ma bizonyíthatóan csupán egyes gyermekversek utalásaiban maradtak fenn (Roheim Géza, Bencze József). Egyes filológusok szerint a javasember megjelölésre a főleg Erdélyben használt „néző" kifejezés is a sámánizmus maradványa lenne. Igaz, fennmaradtak a IX—XII. századból trepanált emberi koponyák. A kereszténység felvételét követően azonban a koponyalékelő népi sebészek tevékenysége is megszűnik (az egykori eljárás emlékét — ha változott értelmezéssel is — nyelvünk „agyafúrt" kifejezése őrzi). Ami a mai népgyógyászatban használt és pásztorok alkalmazta állati trepanációkat illeti, Anđa Tibor véleményét osztjuk: romantikus felfogás az, mely az ősi trepanáló eljárások egyenes folytatását látja a mai pásztorok gyakorlatában. Más a technika, más a célzat: hasonló állatgyógyászati eljárásokkal az együttélő erdélyi népeknél is találkozunk, s főleg túl nagy az időbeni szakadék, hogy folytonosságot tételezzünk fel. A feudalizmus korában népgyógyászatunkra is erős hatással volt a kolostori gyógyászat. Az alkalmazott eljárások a „csíziós könyvek", kalendáriumok révén kerültek a népgyógyászatba. Az erdélyi és magyarországi boszorkányperekről fennmaradt iratok azt is tanúsítják, hogy a boszorkányok „ismérvei", a nekik tulajdonított „rontó műveletek" minden vonatkozásában egyeznek a Jacob Sprenger és Heinrich Kraemer dominikánus szerzetesek írta és a katolikus egyház részéről elfogadott „Malleus maleficiarum" (Boszorkányok kalapácsa, 1478) című munkában leírtakkal. A papi gyógyászat közvetítésével került népgyógyászatunkba a görög-római orvoslás több vulgarizált eleme is. Jellemző példa a „guttaütés" fogalmának történeti alakulása. Galenustól (130—201) származik a hiedelem, hogy a koponya alapján egy vércsepp (gutta) lenne felfüggesztve, mely ha leszakad, az egyén meghal. Ezt a „guttá"ról szóló felfogást a magyar népgyógyászat átvette, de akárcsak más betegség nemtőit — a súlyt, a frászt — megszemélyesítette. A századok során a „gutta" mint a rontó hatalom fogalma elhalványodott, és értelmezése egyre jobban közeledett az orvostudományban használthoz az agyvérzéshez. Valószínűleg igaza van Oláh Andornak, hogy az ősi magyar hitvilág — animista szemléletével egyezően — csupán a „gonosz szellemeket" és a betegség-okozó „fuvallatokról" szóló hiedelmeket ismerte. A középkori ĥųmorális szemlélet — az ún. „galenizált hippokratizmus" — vulgarizált formája, a „jó és rossz vérről" szóló felfogás, népgyógyászatunkba a XVI. századtól megjelenő herbáriumok és népszerű-