Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Spielmann József: Történelmi reflexiók a népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról

36 Comm. Hist. Art is Med. Suppl. 11-12 (1979) felismeri. Nem ez a helyzet a járványok és belső betegségek esetében: azok rejtettebb okai ismeretlenek maradnak számára. Ezért magyarázza a betegségek okait — pánanimista szemléletét erre is kiterjesztve — „rontó hatalmak" és „gonosz szellemek" hatásával, s azok elhárítására különböző ráolvasó, szelleműző, mágikus rítusokat alkalmaz. Az évszázadok során a népgyógyászatban a hiedelmek és babonák egész liturgikus rendszere alakult ki. Gyakran még a reális gyógyhatású növények alkalmazását, a gyógyfürdőket és masszírozó eljárásokat is hasonló misztikus-mágikus eljárásokkal társítja, bizonyos időponthoz — a hold vagy a bolygók járásához — köti. Illyés Gyula említi, hogy a „puszták népe" nemcsak a népi, de az orvos előírta gyógyszerek használatánál is a megszokott mágikus-misztikus rituáléval él, vagyis azokat is beilleszti hagyományos hiedelemvilágába. A népgyógyászati gyakorlatban — a fejlődés során — a tapasztalati és irracionális elem, az empíria és babona oly szorosan fonódott, hogy azt ma csak mesterségesen választhatjuk szét. I. Hosszú történelmi fejlődése során a racionális gyógyászat mindvégig szoros kapcsolatban állt a népi empíriával. A népi gyógyászat valóságos „fons et origo" — forrás és eredet —, amelyből papi gyógyászat, racionális orvoslás, természettudományos szemléletű orvostudomány egyaránt merített. Népi és tudós gyógyászat célja közös: a betegségek megelőzése és leküzdése. A Mediterrán-térség és az ókori kelet népeinek papi orvoslása az összekötő láncszem a népi és racionális fogantatású gyógyászat között. A fejlettebb papi gyógyászat szakaszaiban (például az egyiptomiban) már bizonyos szelekcióval kezelik a népi orvoslás szereit, főleg azokat használják, amelyek a tapasztalat során valóban gyógyító erejűnek bizonyultak. A ráolvasásokat az egyiptomi paporvosok legtöbbször empíriás szerek adagolásával társították, s e kettősség szükségességét az Ebers-papyrus tételesen is megfogalmazza: „A (mágikus) képlet csak akkor hatékony, ha a gyógyszer adagol¿isával együtt jár és fordítva" — szögezi le. A népi gyógyászat finalista szemléletű, számára az elsődleges a gyógyítás, a kórismét és a kórszemléletet a terápiás célnak alárendeli. Ha egy szer adott alkalommal hatékonynak bizonyul, azt a népi gyógyászat a továbbiakban anélkül alkalmazza, hogy hatásának természeti okát keresné. S éppen ezen a téren keletkezik első ízben mély szakadék a népi empíria és az i. e. VI—IV. században felvirágzott, a hippokratészi orvostudományban csúcspontját elérő, laikus görög orvoslás szemlélete között. A görög orvos ui. elsősorban a megbetegedések természeti okát keresi, jelentősen beszűkíti a természetfeletti erők feltételezett kórokozó szerepét. Ismeretei rendszerét tételesen, racionális alapon fogalmazza meg, így egyben lehetőséget biztosít a tudás fejlesztésére és továbbadására. A gyógyszerelés sem egyedüli beavatkozás a görög laikus orvoslásban, hanem az életmód — a diéta előírásait — kiegészítő, ésszerűen indokolt eljárás, melynek végső célja elősegíteni a „gyógyító természet" — mai fogalommal: a szervezet ellenállása — tevékenységét. Népi és racionális orvoslás szemlélete így a görög világban jelentősen eltávolodik egymástól, s ez a szakadék csak fokozódik a későbbi korok racionális illetve természettudományos fogantatású orvoslása és a népgyógyászat között. A terápia vonatkozásában azonban, még alig létezik lényeges különbség a népi empíria és a görög laikus orvoslás között, mindkettő főleg tüneti kezeléssel él.