Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Spielmann József: Történelmi reflexiók a népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról
Spiel mann J.: A népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról 37 A népgyógyászat hatását a racionális szemléletű orvoslásra a további századokban is nyomon követhetjük. A nép gyógynövényei, hidroterápiás eljárásai, organoterápiás szerei stb. olykor időlegesen feledésbe merülnek, majd újult erővel hatnak a tudós orvoslás gyógyszerelésére. Valeriu Bologa plasztikus kifejezésével élve, a népgyógyászat a karsztvízhez hasonló, bizonyos időre eltűnik, hogy annál nagyobb erővel törjön a felszínre és újra egyesüljön a tudomány nagy folyójával. Az európai feudalizmus első századaiban az új európai népek gyógyászata — a görög-római hagyomány mellett — erőteljesen befolyásolja a kolostori gyógyászatot. A kora középkori, a gyógynövények hasznait versekben dicsőítő „HortulC-ik szemléletesen bizonyítják ezt a kettős hatást. Később, az élettől elzárkózó skolasztikus orvostudomány korában, „tudós orvos" és „céhsebész" között mély szakadék keletkezik. A középkori „medicus purus" csak a könyvekre támaszkodó ismereteivel, a tapasztalati megismerés minden formájának elvetésével együtt, a népi gyógyító empíria elől is elzárkózik. Akadnak persze világosabban látó orvosok is. A XIII. században él Amaldo de Villanova, aki kora megcsontosodott terápiáját a népi tapasztalat alapján reméli megújítani. Annál bővebben merítenek a népi forrásból a céhekbe tömörült, az egyetemi oktatásból kizárt chirurgusok és borbélysebészek. Ambroise Paré, a XVI. század jeles sebésze drága pénzen vásárolja meg a „népi kuruzslóktól" gyógyító eljárásaik titkát, s azok tapasztalati anyagát közkinccsé teszi. Az orvosi reneszánsz viharmadara, a német Paracelsus (1493— 1541) bebarangolja Közép-KeletEurópát, Erdélyben is járt, a népi gyógyítóktól, borbélyoktól, fürdősöktől kölcsönöz, feltételezett vagy valóságos ismereteket, azokat szervesen beépíti orvosi szemléletébe. „Signatura tana" mely hirdeti, hogy a világ „egy nagy gyógyszertár", ahol minden növény külső megjelenésével — színével, formájával stb. — maga árulja el belső gyógyító rendeltetését, vitathatatlanul a népgyógyászat analógia és szimpátia hiedelmeiből merített. Az európai gyógyászat Amerika felfedezését, a föld körülhajózását követően, amikor eddig ismeretlen országok táplálkozási szokásai, gyógyító gyakorlatai váltak ismertté, erőteljes vérátömlesztésben részesült: a kinin, az ipecacuana, a sarsaparilla, a Peru-balzsam, a kokalevél például az amerikai népi gyógyászatból került a tudós gyógyászatba. Csakhogy az új gyógyszerek bevezetése olykor erős ellenállásba ütközött, illetve csupán évszázadok múlva nyert tényleges alkalmazást. Korszerű kutatások derítettek fényt arra, hogy már 1630-ban, vagyis nyolc évvel Chinchona grófnő csodálatos gyógyulása előtt, európai ember — Corregidor de Laxa szerzetes — sikerrel alkalmazza a kínakérget, a malária gyógyításában. Igen valószínű: Juan de Vega, Chinchona grófnő háziorvosa is de Laxátói értesült a kínakéreg antimaláriás hatásáról. Egy évvel később — 1639-ben — ő honosítja meg Európában az új gyógyszert. De közel másfél évszázadnak kell eltelnie, míg a kor haladó orvosainak sikerül megtörnie Galenus híveinek makacs ellenállását. Mert akármilyen hatásosnak bizonyult is a kínakéreg a malária és más lázas megbetegedések kezelésében, mivel nem felelt meg a középkori ĥųmorális szemlélet gyógyító ismérveinek — vagyis nem purgált és nem evakuált — a konzervatív körök makacsul elzárkóztak használata elől. A kokalevél bódító és egyben a munkateljesítményt időlegesen serkentő hatását Peru és Bolívia őslakossága időtlen időktől ismerte. De csupán 1857-ben akadt európai ember, Karl von Scherzer, aki önkísérletek révén megállapította a kokalevél érzéstelenítő hatását. Orvosi alkalmazására, csupán 1884 után került sor, amikor hatóanyagát, a kokaint sikerült azonosítani.
