Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

ADATTÁR - Bugyi Balázs: Népi gyógyászat a reformkori orvostudori értekezésekben, különös tekintettel Trencsén megyére

NÉPI GYÓGYÁSZAT A REFORMKORI ORVOSTUDORI ÉRTEKEZÉSEKBEN KÜLÖNÖS TEKINTETTEL TRENCSÉN MEGYÉRE BUGYI BALÁZS 1. Egészségügyi kultúránk a 18. században alacsony szinten állott [8, 13]. Kiváltóként az orvosok és a kellően képzett sebészmesterek viszonylag kis számát és a köznép szempontjából igénybevételük költséges voltát vethetni fel. Ezen túlmenően az a közfelfogás is szerepet játszott itt, hogy a parasztok véleménye szerint az orvosok nem értenek az egyszerű emberek betegségeihez, és hogy a parasztok betegségeiben a patikaszerek is kevésbé hatnak. A népi gyógyászati hiedelmek évszázadokon keresztül változatlanok maradtak, így továbbra is a népi gyógyászat eljárásait alkalmazták, az ún. „parasztfürdőket" használták; nem lebecsülendő a kuruzslók (kuruzsok) és javas asszonyok (javósok) gyógyító szerepe sem. A népi gyógyászat annyira elterjedt volt [13], hogy az orvostársadalom szükségesnek vélte a népi gyógyászat alaposabb megismerését és az orvosok körében történő megismertetését. Viszont az egyetem orvosprofesszoraihoz hasonlóan az orvostársadalom a gyógyítás ismereteinek népszerűsítése és ily módon az egészségügyi kultúra emelése mellett állott ki, de igen határozottan állást foglalt azellen, hogy az orvostudomány népszerűsítése révén kuruzslókat és más álorvosokat képezzenek ki. Ezért jól körülírt és szűkre szabott körben kívánják csupán az egészségügyi ismeretterjesztést biztosítani [2, 18], és általában megelégszenek a kalendáriumokban foglalt általánosságokkal. Az orvostudori diploma elnyerését megelőző vita keretében a megvitatott tézisek között rendszeresen felmerül mind a népi gyógyászat — ethnomedicina —, mind az orvos-egészségügyi ismeretterjesztés — medicina popularis — szükségességének, jogosságának és határának a kérdése. 2. A Somogy megyei Ladból származó Kremzir Mózes — akinek életrajzát és tevékenységét nem ismerjük — a pesti tudományegyetem orvostudományi karán 1837-ben írta meg és nyomtatta ki Beimel pesti nyomdájának betűivel Néme ly magyar népgyógyszerek bíráló vizsgálásų 16 oldalnyi terjedelmű doktori disszertációját. Ünnepélyes körülmények között „védte meg". Ennek az értekezésnek a bemutatása annál kívánatosabb, mert jó áttekintést nyújt a korabeli népi gyógyászatról [14, 3, 10, 17]. Kremzir Mózes értekezését Hippokratesztól származó jelmondat vezeti be: „Ne szégyenljük egyszerű emberektől megtanulni mindazt, ami a gyógyításra hasznos". A hét szakaszból álló bevezető részből idézzük a következőket: „/. §. A nép-gyógyszer alatt azon a köznépnek — többnyire sokévi szokás által — némüképen megörökösödött szereket értem, a' mellÿeket az orvos tanátsával és patikai szerekkel élni nem szeretvén, nyavalyái orvoslása végett használ. Akár mindenkitől