Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Gémes Balázs: A népi orvoslás kutatás aktuális problémái Magyarországon

20 Comm. Hist. Art is Med. Suppl. 11-12 (1979) rajztudomány egyik megközelítési módján, a recens vizsgálaton alapulhat, és csak interdiszciplináris úton közelíthető meg. 3. Az előbbiekben vázolt történeti fejlődést feltételezve elképzelhetetlen, hogy ilyen nagy történeti kerülővel jutnak vissza különböző eljárások a népi gyakorlatba. Mivel a népi orvoslás mellett a „hivatalos", majd az „akadémikus" orvostudomány kialakulása után a különféle orvoslások egymás mellett léteztek, állandónak kell tekintenünk a kölcsönhatást. 4. A hagyomány kérdésében Szabó László álláspontjára utalunk: ,,A hagyományos közösséget, s magát a hagyományt is, tehát lassú, fokozatosan idomuló, mégis előremozduló változás jellemzi, statikus volta csak látszólagos. A nemzedékek egymást követő rendjében az egyre inkább megvalósuló alkalmazkodás mozgást idéz elő, s közben megváltozik a társadalom belső igényrendszere is. S éppen az alkalmazkodás miatt az új vonások mindig harmonikusan illeszkednek a régihez, soha sincsenek ellenére a már megismert lényegnek. Az újítások, mert alig észrevehetőek, azonnal beépülnek, s egyben múlttá is válnak, megrögződnek, tapasztalattá lényegülnek. Azaz beépülnek a hagyományos kultúrába."

2

1 E meghatározást elfogadva azt mondhatjuk, hogy a népi orvoslás sem holt eljárások összessége, hanem állandóan változó és élő gyakorlat. Minden kor tudományos orvoslása hatott a népi orvoslásra, tehát ma is hatnia kell. Napjainkban a néphez rengeteg gyári készítmény jut el, melyek gyorsuló ütemben kiszorítják a hagyományos orvoslási szereket és eljárásokat. Jó megfigyelő képességű emberek ma is tapasztalhatnak új hatásokat, melyek alapján a gyógyszert környezetükben kommendálják. (Ez természetesen nem zárja ki a tévedéseket, de az átadás-átvétel mechanizmusa sohasem lehetett objektív). 5. Azzal a megállapítással sem érthetünk egyet, mely szerint a néprajztudós ha a hagyományokat — így a népi orvoslást is — csak a múlt felé orientálódva, a „hagyományos", „régi", „ősi" elemeket keresve vizsgálja, a historikus álláspontot képviseli. A változás — bármilyen lassú is az — az új elemek adaptálásával feltétlenül előre lépést jelent. Szükségesnek véljük tehát az eddigi kutatások kiszélesítését: a jelen kutatást, a változásvizsgálatok megindítását. Ezek után a népi orvoslást a következőkben határozzuk meg: A népi orvoslás magába foglalja az emberi és állati szervezetről kialakult anatómiai, élettani — ezen belül a terhesség és szülés minden mozzanatára vonatkozó — és kórélettani elképzeléseket; továbbá a betegségek eredetéről és felismeréséről (diagnosztika) kialakult képzeteket és ismereteket, a betegségek megelőzésére, a betegségek és külső fizikai tényezők kiváltotta elváltozások gyógyítására irányuló törekvéseket, melyekben felhasználták és felhasználják a gyógyszerelést (a hagyományos — növényi, állati, ásványi eredetű — háziszereket, és mindenkor forgalomban lévő hivatalos gyógyszereit), fizikoterápiát, diaetetikát, pszichoterápiát, higiénét és kozmetológiát. Népi orvoslásra vonatkozó, írásban rögzített adatokat a korábbi évszázadokból szép számmal ismerünk. Ennek mindmáig legjobb összefoglalását Vajkainál találjuk.

2

2 Röviden, érintőlegesen tekintjük át tehát e területet, bővebben szólunk — ismeretlensége miatt — a reformkori törekvésekről. A tudatos néprajzi gyűjtést megelőzően a kibontakozó magyar orvostudomány egyik nagy alakja, Bugát Pál figyelt fel a népi orvoslási anyag összegyűjtésének fontosságára. Az Orvosi Tár 1838-as évfolyamában felhívást tett közzé ilyen jellegű anyag közlésére: 2

1 Szabó László, 1978. 47. 2

2 Vajkai Aurél, 1948.