Antall József szerk.: Historia pharmaceutica / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 9-10. (Budapest, 1977)

14 Comm. Hist. Art is Med. Suppl. 9—10 (1977) kívül egy tudományos tanács áll az intézet élén, amelyben helyet foglal a budapesti egyetem rektora és vezető professzorai (orvosok, gyógyszerészek, történészek, művészettörténészek), országos múzeumok főigazgatói, vezető igazgatási szakemberek. II. Magyarországon a legutóbbi időben a tudományos szervezési kérdésekben elfogadottnak tűnik egy olyan álláspont, amely szerint az orvostudomány tág értelemben az elméleti orvostudományokat, a klinikai orvostudományokat, a társadalom-orvostant és a gyógyszerészetet foglalja magába. Anélkül, hogy a gyógyszerészet különállását tagadná, de a tág értelemben vett orvostudományok részének tekinti. így természetes, hogy az orvos- és gyógyszerésztörténelem között még hangsúlyozottabban érvényesül ez az egység, hiszen itt nemcsak a mai alkalmazott tudományszemlélet érvényesül, hanem szakterületünk mint történeti diszciplína vitathatatlanul igazodik a történettudomány kereteihez is. Erről az oldalról vizsgálva pedig a tudománytörténet részeként, tágabb értelemben pedig a művelődéstörténet részeként képez az orvostörténelemmel szoros egységet. Erre a szemléletre vezethető vissza, hogy nálunk egy tudományos intézet keretében fogjuk össze az orvos- és gyógyszerésztörténet valamennyi gyűjteményi stb. problémakörét, valamint tudományos egyesületi vonatkozásban is a legszorosabb szervezeti egység érvényesül. Természetesen nem kívánjuk idealizálni a helyzetet, nem állítjuk, hogy sohasem merülnek fel problémák, de nem kerül sor többre az orvostörténészek és a gyógyszerésztörténészek között, mint a szűkebb saját körön belül. III. Mi teszi indokolttá historiográfiai szempontból az egységes szemléletet? Először is az, hogy az orvos- és gyógyszerésztörténelem különböző korszakaiban szinte lehetetlen a kérdések külön tárgyalása. Ha bármely korszakról veszünk kézbe egy munkát, mindig meggyőződhetünk arról, hogy mennyire azonos vagy hasonló a vizsgálati, kutatási anyaga. Nemcsak az egészségügy problematikája, hanem a gyógyszertörténet (később a farmakológia) teszi ezt indokolttá. Nem szólva az orvos és gyógyszerész helyzetének történeti szociológiai vizsgálatáról vagy a képzőművészetekben, általában az ikonográfiában való együttes jelentkezéséről. Természetesen megvannak a különbségek is, a terápia, az orvosi gondolkodás, az orvosi filozófia, illetve a gyógyszerészet gazdaságés ipartörténeti, technológiai vonatkozásaiban. Hasonlóan indokolttá teszi az orvos- és gyógyszerésztörténet szintézisben való szemléletét a kutatási metodika és a forrásanyag egysége. Az általános történeti feldolgozások gyakorlata, a forráskutatás- és forrásértékelés módszere, a forrásanyag jellege. Nyilvánvaló, hogy azonos jellegű, gyakran azonos levéltári forrásanyagot kell felderíteni, márpedig a levéltári anyag minden történelmi diszciplína elsődleges forrása. Hasonló jellegű a primer szakirodalom, a könyvtári forrásanyag az elmúlt századok orvosi, gyógyszerészi könyvei. A „papírjellegű" forrásanyagon kívül közös jellemzőjük a tárgyi anyag (műszerek, eszközök, edények stb.) jelentős történeti forrásértéke,