Antall József szerk.: Képek a gyógyítás múltjából / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 5. (Budapest, 1972)

Képek a gyógyítás múltjából (kiállítási vezető)

amely teret nyert az orvostudományban a betegségek megjelölésére is. JeanBaptist de Lamarck (1744-1829) elsőként állított fel az élővilág fejlődéstörténetére korszerű elméletet. A korabeli szakirodalomból Linné Genera plantarum című 1767-ben kiadott művét, Boerhaave Elementa Chemiae (1733) című és Lavoisier Opuscules Physiques et Chimiques című (1810-ben megjelent) munkáját láthatjuk. Visszatérő motívumként a kor nagyjait ábrázoló érmék egészítik ki a vitrint. 2. Orvosi elmélet és gyakorlat a XVIII. században 1526 és 1769 között Magyarországon nem volt olyan egyetem, ahol orvosi diplomát lehetett volna szerezni, ezért e tudomány művelői kénytelenek voltak külföldre menni. A XVIII. század előtt az olasz - Pádua, Bologna stb. - egyetemeket részesítették előnyben, később az ellenreformáció közvetlen hatásaként a protestánsok szabadabb szellemi légkörét árasztó német, svájci és főleg németalföldi egyetemeket látogatták: Leydent, Utrechtet stb. Petrus Peetsi (Pécsi Péter) erdélyi magyar hallgató diplomája, amelyet az utrechti egyetem rektora 1785-ben adott ki, a magyar orvostörténelemnek ezt a „peregrinus" korszakát jelzi. A XVIII. századi orvostudományban az elmélet és a gyakorlat terén egyaránt maradandót alkotott a németalföldi Hermann Boerhaave (1668-1738), aki a leydeni egyetemen csaknem az egész akkori orvostudományt előadta, elnyerve az „egész Európa oktatója" (totius Europae praeceptor) megtisztelő címet. Tudományos munkái az európai egyetemek sok kiadást megért tankönyvei lettek. ő vezette be a betegágy melletti oktatást, a klinikai oktatás így vált első ízben az orvosképzés nélkülözhetetlen előfeltételévé. Boerhaave tanítványa volt Albrecht Haller (1708-1777) göttingeni egyetemi tanár is. Életútjának állomásai - Tübingen, Leyden, London, Párizs, Bázel, Bern - magukba foglalják mindazokat a helyeket, ahol e század leendő nagy orvosainak szinte „kötelező" volt megfordulniuk. A fiziológia nagy úttörője, Haller, orvos, botanikus és költő volt. Kiállított művében - Primae lineae physiologiae, 1747 - fejtette ki először, hogy az antómia és az élettan nem választható el egymástól. Legnagyobb műve, Elementa physiologiae corporis humani (1757-1766), az élettani kutatás bibliája volt közel száz évig. Giovanni Battista Morgagninak (1682-1771), a páduai egyetem anatómiatanárának munkássága vetette meg a kórbonctan alapjait, ő az, aki felismerte, hogy valamely megbetegedés jellegzetes alaki elváltozással jár, és az elváltozások alapján a betegségek felismerhetők. A kórtani-kórbonctani szemlélet kialakulása és ennek következtében az oki kezelés lehetősége válhatott valóra Morgagni felismerései által.